"Veled vagy ellened?"
Amikor Riley Sabrina Addington megkapja a halványrózsaszín, aranypecsétes borítékot 2018 novemberében, amelyben arról értesül, hogy egy különleges képzésen vehet majd részt öt másik mágustársával a Boszorkánynővérek Társaságána...
Az utolsó dolog amire még emlékeztem, mielőtt egy kényszerzubbonyban ébredtem volna egy steril, ablaktalan és tárgymentes szobában az Adrian segélykérő üvöltése volt, aki reszketve és zokogva roskadt össze a fűben, fájdalommal teli vonalogva közben. Oda szerettem volna sietni hozzá, a karjaimba húzni őt, de a nővérek durván megragadták a kezem, s látszólag minden türelemtől mentesen, egyszerűen csak elterepoltáltak velem. Hogy hová, mikor és miért, arról fogalmam sem volt. A világ elsötétült előttem, se kép, se hang, s amikor megébredtem, a legvadabb, legszörnyűbb rémálmom fogadott: fogoly voltam egy élettelen közegben. És fogoly a saját, vak világomban. Mert az voltam: vak, naiv és lusta. Nem vettem észre a jeleket, képtelen voltam előre látni. Elszúrtam. Mint mindig, most is elszúrtam.
- Engedjenek ki, engedjenek ki! - üvöltöttem torkom szakadtból, próbálva a szoba másik felébe jutni, ám erős láncok tartottak vissza attól, hogy egy fél méternél is tiovább tudjak jutni. Durva és kegyetlen volt a szituáció amibe jutottam, mintha egy horrorfilm kellős közepébe csöppentem volna, s bármikor meghallhattam volna a bábú hangját a Fűrészből, arra utasítva engem, hogy öljem meg magam. Vagy ami még rosszabb: lassú, kínokkal teli halált haljak ebben a szobában, ahol valószínűleg soha senki nem találhat majd rám. Nem találhatott. Úgy nem, hogy én sem tudtam róla, hol vagyok.
Belátva azt, hogy sem az üvöltéssel, sem az erőlködéssel nem megyek semmire, elterültem a matraccal bérelt padlón, s hagytam, hadd áztassák el a könnyek az arcomat. Vége. Eddig küzdöttem, eddig túléltem, de ez volt a végső állomás. Anyára gondoltam. Nagyira. Haydenre. Abbyre. Edwardra. Maxre. És Billre. Beverlyre. Colbyra. Felicityre. Meg Adrianre. Adrianre, akivel ki tudja mi történt, Adrianre, akit talán ott hagytak a szikla tetején, ott fagy majd halálra, ha nem lesz képes újra felállni a sokkból. Adrianre, aki ott haldoklott a semmiben. Éppen ugyanúgy, ahogyan én is. Az egész testem átérezte a sorsát, a közös sorsunkat, a haldoklás csúf, lassú és reménytelen csordogálását a vérünkben...
Aztán ráeszméltem.
Nem én tehettem róla, hogy újra csapdába lettem csalva: erről csakis a nővérek tehettek. Adrian feltételezése mindvégig igaz volt: én kellettem nekik, engem akartak. És ahhoz, hogy hozzám elérjenek, előbb meg kellett bizonyosodniuk arról, hogy a többiek nem lesznek az utamban - gyengévé és sebezhetővé kellett tenniük őket, hogy a sebeiket nyalogathassák és elfeledkezzenek róluk. Csak éppen azzal nem számoltak, hogy a kiesettekben ennél jóval erősebb volt a bátorság és az akaraterő. Egy dolgot viszont így is sikerült elérniük: olyan szinten legyengítettek engem és Adriant, hogy az utolsó pillanatokban már képtelenek voltunk odafigyelni rájuk. Hiszen tudták, hogy tőlünk kell a leginkább tartaniuk: mi ketten voltunk azok, akik anno elsőként szálltak szembe velük, megkérdőjelezve a hűségüket és a törődésüket. Saját magunknak ástuk meg azt a sírt Adriannel. Önmagunk sétáltunk bele, elföldelve magunkat talán örökre.
Kattant a zár. Váratlanul és hangosan, majd nyikorgása betöltötte az egész helyiséget. Fény szűrődött be a szobába, elárasztva a látásomat, így a falnak húzódva, hunyorítva kellett tovább kuporognom. De hamarosan a látóterembe került a két jól ismert nő sziluettje, akik elégedett arccal, kimért testtartással sétáltak be hozzám, magukra zárva az ajtót, megállva egyenesen előttem.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Mit vigyorogtok így? - vetettem oda nekik, próbálva nem kimutatva azt, hogy mennyire rettegtem. - A terveteknek annyi, a szív nincs már a birtokotokban. Sosem tudjátok majd feléleszteni azt a némbert! - kiáltottam a képükbe, tettetett győzelemittassággal, de már az nem tetszett, hogy meg sem lepődtek azon, hogy tudtam az ádáz tervükről. A mosolyuk egy pillanatra sem lankadt, sőt, inkább még szélesebb lett, olyannyira, hogy Joker elbújhatott volna mögöttük. Utáltam őket. Színtiszta gyűlöletet tápláltak bennem, amit már nem tudtam és nem is akartam elnyomni többé.
- Erre gondolsz? - húzta elő a jól ismert dobozkát Amethyst, majd kinyitotta azt, s elkerekedett szemekkel kellett realizálnom, hogy a szív tényleg benne volt. Legszívesebben felordítottam volna.
- Meglepődtél, mi? Tudtuk, hogy te és a kis barátaid előbb-utóbb eljuttok majd a Minisztériumba, szóval még időben elhoztuk a dobozt és kicseréltük azt egy hamisítványra, utóbbi van most a szánalmas kis Williamnél! - utalt Dorothea Billre, nevetve.
- Miért csinálják ezt? - kérdeztem remegő ajkakkal. - Dicsőségért? Hírnévért? Vagy csak pusztán szadista hajlamokból? Benne van ebben az egész Társaság?
- Oh, pici szívem, mi nem tartozunk valójában a Boszorkánynővérekhez! - lépett hozzám közelebb Amethyst. - A Talált Tárgyak Osztályán dolgoztam, amikor rábukkantam az emlékeket örző szobára, ott pedig Joaquin és Eva Lancaster emlékeire. Na jó, azt nem véletlenül találtam, éppen azt kerestem. És hát igencsak megtetszett Kandake Úrnő visszahozatalának az ötlete. Rögtön tudtam, hogy ez Dorotheának is bejön majd.
- De be ám! - vihogott csillogó szemekkel a megnevezett. - Ha Kandake Úrnő visszatér, újra rend és fegyelem lesz a varázsvilágban. A koszos alvilági lényeket visszaküldi a Pokolra, a Halált és az Életet szembeköpi nevetve, mi pedig fürödhetünk majd abban a sok, lemészárolt mágus vérében, akiket az Úrnőnk parancsára elpusztíthatunk. Mi nem vagyunk gonoszak, Riley: anarchiát akarunk. És ezt az anarchiát csakis úgy tudjuk majd elérni, ha Kandake újra hatalomra lép. Ehhez viszont vissza kell hoznunk az életbe.
- És akkor mire fel volt szükségetek a Szövetségre? És mit akartok most tőlem? - kiáltoztam tovább, akár egy őrült.
- Kellett egy ürügy, egy erős alibi, s mi is lehetett volna jobb megoldás annál, hogy Williamet és téged is ide csalogassunk, mint az, hogy megrendezzük ezt a lehetőséget? Tudtuk, a dobozhoz csakis a fiú vezethetett el bennünket és senki más. Felicity és Colby voltak az aduászaink, így a körön belül tarthattuk a Tanács vezérét, aki nem foghatott gyanút rajtunk. Beverly csak véletlenül került a rendszerbe, találomra böktünk rá a rendszerre, ellenben Adrian egy szándékos csavar volt a részünkről, s nem tagadom, hogy ő csak és kizárólag miattad lehet ma itt! - súrolta össze a tenyerét Dorothea izgatottan.
- Szükségünk volt rá, hogy rá figyelmess, hogy idegeskedj miatta, hogy kissé beleőrülj a gondolatba, hogy a majdnem-gyilkosod mellett kellett elsétálnod napi szinten. Szegény, szerencsétlen kis Adrian, pedig ő most tényleg ártatlanka - biggyesztette le az ajkát Amethyst, játszi szomorúsággal. - Mondjuk nem tudom mit tehetett, hogy közben megszeretted, ezzel tényleg nem számoltunk és szerintem rettenetes ostobaság volt a részedről. Mindenesetre a hatást elértük: meggyengültél, lankadt az éberséged, így a tested felkészülhetett az áldozatra. Fel a cserére.
Azt hittem rosszul hallottam amit mondtak.
- Mégis miről beszéltek?
Dorothea Amethystre nézett, mielőtt megszólalt volna.
- Kandake Úrnőnek szüksége lesz egy gazdatestre, szívem. Valakire, akibe beletömhetjük a szívét és aki felett átveheti az irányítást, hogy újra ereje teljében legyen.
- Miért pont én? - köptem feléjük a szavakat undorodva, könnyes szemekkel.
- Mert a te tested a legalkalmasabb rá. Hogy miért, azt nem az én hatásköröm elmondani, de majd magától Kandakétól megtudhatod hamarosan. Ne félj, jó kezekbe kerül ez a csinos kis pofi. Csak a lelked távozik a testedből, de majd a kis Halál barátod biztosan gondoskodik róla, szóval én a helyedben nem félnék. Sajnos ilyen ez a dolog, két dudás nem fér meg egy csárdában, két lélek egy testben nem működik. Életet életért - vigyorgott Amethyst a képembe, s valójában ez volt az a pillanat, amikor egy kulcsfontosságú elem jutott eszembe, valami, ami úgy mellkason vágott, mint még soha semmi. Merlin medalionja...
- Sepelite vita tua... - suttogtam szinte sírva.
- Vagyis temesd el az életed - világosított fel Dorothea, pedig már a szívem mélyén sejtettem a választ. - És azt mondják, három az Isten igaza, szóval: harmadjára már nem maradhatsz életben, Riley Sabrina Addington. Legalábbis a csillagok állása szerint most már végképp el kell temetned az életed! - nevetett fel harsányan, s ez a gonosz, örjöngő nevetés még sok ideig visszhangzott a fejemben.
