A Szövetség - Az 'Én, a szellem meg a vámpír' folytatása

🎃O K T Ó B E R 12.🎃

Másnap végre valahára Beverly lett a társam a páros feladatnál. Mondjuk mind a Felicity, mind pedig az Adriannel való partnerségemen szerencsésen átestem, így nem volt félnivalóm, mert a szobatársam mellett már csak Colby maradt nekem akivel egy kalap alá kerülhettem. Azt a furcsa, ám izgalmas feladatot kaptuk ezúttal, hogy mindannyian menjünk le egy kijelölt partszakaszára a tengernek és várjuk meg az éjfélkor érkező szellemhajót, ott pedig majd kövessük a kijelölt utasításokat.

- Sikítani fogok, ez már teljesen biztos! - vacogott mellettem Bev, amikor már lent voltunk a parton szürkületkor. Különösen szép volt ilyenkor a tenger, még a lágy szellő okozta hűvös ellenére is. Volt valami varázslatos Írországban, amivel nem lehetett betelni és ami kompenzálta mindazt a sok rosszat, amit ezen a helyen kellett megélnem.

- Nyugalom, a szellemek zöme ártalmatlan - próbáltam meg érvelni, de az igazság az volt, hogy Edward kivételével életemben nem találkoztam még egyetlen eggyel sem.

- Amerikában talán azok, de az ír szellemek nem is szellemek, hanem egyenesen kísértetek! - borzongott meg a lány. - Sőt, állítólag itt a közelben volt is egy hatalmas mészárlás valamikor évszázadokkal ezelőtt, ahol bárókat meg úrihölgyeket végeztek ki. Colby azt mesélte, hogy állítólag a szellemük azóta is errefelé kísért, szóval ne haragudj, amiért végig fogom reszketni ezt az egész feladatot.

A szám elé emeltem a kezem, hogy el ne nevessem magam. Noha nem Beverly félelmén nevettem, hanem sokkal inkább azon, hogy Colbynak már megint sikerült valami hülyeséget belecsempészni a napunkba, mintha szándékosan akarta volna, hogy Bev megriadjon.

- Nem lesz semmi gond, Bev! Tapasztalataim vannak a szellemek terén, nem árthatnak nekünk - biztosítottam róla, bár szó ami szó, ha valóban kísértetekkel készültünk szembenézni, őket én sem ismertem.

Éjfélre vártuk a szellemhajót, így órákig sétáltunk még a parton. Beverly beszámolt nekem azokról a beszélgetésekről, amiket Adriannel folytatott le a gyengélkedése alatt és látszott rajta, hogy teljes mértékben letaglózta őt a fiú, szerinte úriemberes viselkedése. Én igyekeztem nem szólni semmit, nehogy megbántsam vele, de azért azt felírtam a képzeletbeli listámra, hogy jobban teszem, ha odafigyelek erre a lányra. Mert akármennyire is úgy tűnt, hogy Adrian megváltozott, sosem lehetett tudni, mikor készült előhúzni újra a gyilkos énjét. Erre jobb volt felkészültnek lenni.

- Nézd! - kiáltottam el magam, amikor éjfélt ütött végre az óra és a tenger habjaiból egy ütött-kopott, valószínüleg évszázadok óta a tenger fenekén roskadozó hajó tűnt fel a távolban. Akararomon kívül is eszembe juttatta azt a kellemetlen emléket, amikor nekem kellett lemennem az óceán fenekére egy hasonló szellemhajóba, hogy teljesítsem a feladatokat amelyek az Árny bezárásához voltak szükségesek. Ettől kissé én is megborzongtam, de nem engedhettem meg magamnak hogy elgyengüljek, s különben is, ez a feladat nem lehetett olyan vérfagyasztó kimenetelű, mint amilyen majdnem az enyém volt annakidején.

- Rémisztő - suttogta Beverly, elkerekedett szemekkel, amikor a hajó nem messze a parttól lehorgonyzott. Egy pár pillanatig semmi sem történt, csak meredtünk az óriási roncshalmazra mindketten, de aztán a fedélzeten hirtelen előbukkant egy egészen ismerős, egészen élénkvörös loboncú alak, aki mosolyogva kezdett el integetni nekünk, majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül felénk kezdett el repülni. A szívem kicsit kihagyott néhány ütemet, amikor odaért hozzánk és felismertem benne ugyanazt a nőt, akit a labirintus körül láttam szinte egy héttel korábban. Teljes mértékben letaglózott őt ismét látni, immáron tudva, hogy egy szellem volt.

- Beverly és Riley? - tette fel a kérdést kissé mélyebb, de kedves hangon, mire a mellettem álló lány csak nyelt egy hatalmasat, én viszont helyeslően bólintottam. - A nevem Candance Manchard kapitány, nekem jutott az az igen megtisztelő feladat, hogy útbaigazítsalak benneteket a következő próbatételetekhez. Készen álltok?