"Veled vagy ellened?"
Amikor Riley Sabrina Addington megkapja a halványrózsaszín, aranypecsétes borítékot 2018 novemberében, amelyben arról értesül, hogy egy különleges képzésen vehet majd részt öt másik mágustársával a Boszorkánynővérek Társaságána...
Percekig ölelgettem Haydent, képtelen voltam elengedni őt. A tudat, hogy velem volt, hogy életben volt önmagaként olyan szinten megnyugtatott, hogy szavakba sem voltam képes önteni azt az örömöt és megkönnyebbülést, amit a látványa okozott. Nem is szégyelltem azt, hogy ennyire nagyon meghatódtam: csak akkor engedtem el őt újra, amikor úgy éreztem, hogy készen állok rá.
- Ennyire hiányoztam? - simította meg a fiú az arcomat.
- El sem tudod képzelni mennyire! - vallottam be mosolyogva.
- Oké, értem én, hogy totál nyálasan szerelmesek vagytok, de nekem is jár Rileyból! - tolta félre Abby finoman Haydent, majd nevetve húzott magához. - Annyira rossz volt sütőtökös lattét inni nélküled! - szorított meg jól, mire nekem is nevetnem kellett.
- Én is megéreztem a hiányodat! - feleltem szórakozottan. - Olyan jól esik, hogy mind eljöttetek! Szia, anya! - karoltam át anyát is, bár szó ami szó, még az eszemben volt az, amit Max mesélt róla a legutóbb, hogy nem szívlelte ezt a helyet. Most mégis eljött, hogy szurkoljon nekem. Ez egészen hízelgő, de furcsa is volt egyben.
- Rendben vagy Riley, nem igaz? - fogta az arcomat anya a kezei közé. - Nagyon durva volt a feladatod?
- Nagyon - vallottam be őszintén. - De jól vagyok, csak a tenyeremet horzsoltam fel közben! - mutattam a sebet, majd Maxhez rohantam rögtön. - Itt van a morcos is!
- Mondtam, hogy ne hívj így! - zsörtölődött a klánvezér szokásához híven, de végül mégiscsak átölelt. - Járt már nálad Tom? - suttogta a fülembe.
- Még nem - válaszoltam. - De biztos vagyok benne, hogy napok kérdése. Plusz jól is fog időzíteni, elvégre ti is itt maradtok a hónap végéig, nem igaz? - érdeklődtem, Max pedig határozottan bólintott.
- Elvileg - felelte. - Csak remélem, nem a hulláddal térünk haza! - lökte meg játékosan a vállamat, majd a távolba nézett és elkomolyodott. - Na, úgy tűnik a falra is festettem az Ördögöt! - húzta el a száját, s amint észrevettem az aggodalma tárgyát, nekem is kavarogni kezdett a gyomrom. Nem messze tőlünk ott állt Adrian, egy körülbelül negyvenes éveiben járó nővel. Fogalmam sem volt, hogy ki lehetett, de a fiú egészen boldognak tűnt a jelenlététől, így nem is firtattam a dolgot. Aztán a tekintetem tovasiklott az egyedül, árván ácsorgó Billre, akin rögtön meg is esett a szívem. Tétován sétáltam oda hozzá.
- Hé, ne állj itt egyedül, nyugodtan csatlakozz hozzánk! - hívtam, de a fiú a fejét rázta.
- Nem-nem, nem vagyok magányos és nem akarok zavarni. Az öcsém és a nagynéném biztosan eljöttek volna, ha nem lenne a betegség... de jól vagyok, komolyan! - bizonygatta.
- Biztos vagy benne? Mert a többiek szívesen megismernének!
Ám Bill csak a fejét rázta.
- Majd talán később. Nincs rám túl jó hatással sok idegen egyszerre. És nem árt néha egy kis magány is!
Halványan elmosolyodtam, s ekkor jelent meg a látóteremben valaki, akit ezidáig észre sem vettem. Először nem jöttem rá, hogy honnan olyan ismerős nekem, de amint leesett, rögtön szélesebbé vált a mosoly az arcomon.
- Hááát, ami azt illeti... biztos nem akarsz valakivel mégis együtt lenni? - böktem az állammal mögé, amint láttam az összezavarodott arcát, majd amint a fiú hátrafordult és észrevette a jövevényt, szinte leesett az álla.
- Paxton?
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
