"Veled vagy ellened?"
Amikor Riley Sabrina Addington megkapja a halványrózsaszín, aranypecsétes borítékot 2018 novemberében, amelyben arról értesül, hogy egy különleges képzésen vehet majd részt öt másik mágustársával a Boszorkánynővérek Társaságána...
- Szóval? Mit gondoltok, mit terveznek? - tettem fel a kérdést, miközben a könyvtár leghátsó részlegében álltunk mindannyain egy körben. Szerencsére Bill, Bev és Colby találtak néhány egészen érdekes információt Kandakéról, többek között azt, hogy pontosan százharminc varázsló együttes erejére volt szükség ahhoz, hogy legyőzzék őt, s amikor a szívét kivették a testéből egy macerásabb boncolás után, abból csöpögött a fekete mágia és még mindig élénken dobogott. Colby szerint nem minden varázsló szíve dobog még halála után, de Kandaket életben tartotta a sötétség és a társainak elfogyasztott vére. Undorító volt az egész. És az még undorítóbb volt, hogy talán a nővérek azt tervezték, hogy újraélesszék őt.
Bill és Bev összenéztek, de a választ végül mégis Colby adta meg.
- Szerintünk a nővérek tényleg fel akarják támasztani őt - suttogta rekedtes hangon. - Be akarják fejezni azt, amin Bill szülei egy életen át dolgoztak - mondta ki azt, ami az én fejemben is forgolódott ezidáig. A baj csak az volt, hogy nem volt elég bizonyítékunk arra, hogy megvádoljuk őket, másként már régen megkérhettük volna Felicity édesapját, hogy nézzen a körmükre. De a nővérek túl negédesek, túl szívélyesek voltak a vendégekkel, olyannyira, hogy még anyát is sikerült meggyőzniük arról, hogy ez a hely nem annyira rossz, mint amennyire ő emlékezett.
- Learatják a babérokat - tette hozzá Bill csalódottan, de aztán szórakozttan megrázta a fejét. - Rossz vicc volt, bocsánat!
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Kapják be! - szorította össze az öklét Adrian idegességében. - Fel kell pörgetnünk a keresést, különben a közeljövőben arra fogunk majd ébredni, hogy Kandake mindannyiunkat hidegvérrel lemészáról! - kezdett el körbe-körbe járkálni. - Hol lehet az a doboz?
- Eddig csak annyit beszéltünk meg, hogy egy biztos helyen, valahol, ahol senki sem keresné - emlékeztetett bennünket Felicity. De ez a morzsa is nehezebbnek bizonyult, mint hittük volna, hiszen mi minden követ megmozgattunk, de semmi. Az már teljesen biztos volt, hogy a Manchard Abbeyt mint helyszínt mentesíthettük a gyanú alól.
- És mi van akkor, ha egy biztos, de ugyanakkor nyilvánvaló helyre tették? - kérdezte Beverly bátortalanul. - Olyan helyre, ami annyira egyértelmű, hogy ott biztosan senki sem keresné, meg sem fordulna senki fejében.
- Szóval a kakáldában van? - vihogott fel hirtelen Colby, s végre sok nap után nekem is volt kedvem újra mosolyogni. Akármennyire szörnyű is volt minden, azért Colby poénjai még tartották bennem a lelket.
- Nem úgy gondoltam! - sóhajtott fel Beverly. - Hanem mondjuk egy szertár, egy bank...
- ... vagy a Minisztérium - suttogtam, s ekkor minden szem egyszerre szegeződött rám. - Mi az?
- Riley, te egy zseni vagy! - kiáltott fel Colby, majd megrázta a vállam örömében. - Felicity, ugye jól tudom, hogy van a Minisztériumban talált tárgyak osztály? Nem lehet, hogy...
- Oh a fenébe, már hogyhogy ne lehetne! - csapott a homlokára a lány. - Szerintem is ott lesz, ez pont egy olyan logikusan logikátlan hely. A talált tárgyak osztályán senki sem fogja keresni, elvész a sok kacat között, fel sem tűnik senkinek. Azok az asszonyok, hah, akármekkora agyalágyultak is, szinte ugyanolyan mértékben zsenik! - fonta össze a karjait maga előtt, elismerő arcot vágva. - Meg kell őket fékezni, elég sokat kavarták már azt a bizonyos levest!
- Egyetértek! - bólintott Adrian. - De hogy csináljuk? Nekünk és Rileynak holnap részt kell venni az utolsó megmérettetésen és ha most eltűnnénk...
- Nekem van egy ötletem! - fogta suttogóra a hangját Bill. - Hallottam egy beszélgetésfoszlányt tőlük amiben azt ecsetelték, hogy az utolsó feladat megint ilyen több napos, eltűnős dolog lesz, mint a legutóbbi feladatotok, de ezúttal menedékház nélkül, ami azt jelenti, hogy nem fognak benneteket nyomon követni. Adrian, te tudsz teleportálni, ugye? - fordult a szobatársa felé, aki igenlően bólintott. - Akkor minden tiszta. Adrian és Riley, ti majd egy adott ponton a feladatotok teljesítése közben átteleportáltok a Minisztériumba, minket pedig majd Felicity visz el oda. Így az összesen keresgélhetünk majd.
- Imádlak! - öleltem meg a szőkeséget nevetve.
- A terv az remekül kigondolt, csak akad egy kis bökkenő: nem tudunk egyenesen a talált tárgyak osztályára teleportálni, mert varázslat védi a helyet, ha pedig egyszerre rontunk be hatan, akkor gyanút fognak a Minisztériumban - húzta el a száját.
- Majd bemegyünk ketten - lépett mellé Colby, megsimogatva a hátát. - Eltereljük a figyelmet és a többiek addig besurranhatnak.
Felicity kissé vonakodva, de aztán beleegyezett, hogy Colbyval együtt legyen a csalink. Őket már egyébként is ismerhették nagyjából a minisztériumi dolgozók, így kevésbe tűnhettek gyanúsnak. Izgalmasnak ígérkezett a következő néhány nap.
Délután aztán Haydennel sétálgattunk a kertben. Elmeséltem neki az erdőben történteket, őszintén és kertelés nélkül. A fiúnak ugyan nem tetszett annyira, hogy Adriannek elmondtam az igazat, sőt, még vitatkozni is leállt velem kissé, de végül beadta a derekát, főleg amikor elmondtam neki Adrian reakcióját. Ő is meglepődöttrajta, nagyon is, s mintha egyenesen megérezte volna: Adrian éppen ekkor jelent meg a színen, éppen a pavilonba tartott olvasni.
Megfagyott a levegő hirtelen, ahogyan Hayden és a fiú szemtől szemben álltak egymással. A barátom dühös ráncokba húzta a szemöldökét, érezhető volt, mennyire nem szeretné Adriant a közelemben látni, még Adrian kissé félszegen, kissé csalódottan nyelt egyet. Biztosan érezte, hogy Haydennek is köze volt a tavalyi eseményekhez. De aztán megindult, egyenesen felénk, s ahogyan illett, bemutatkozott:
- Szia, Adrian Hawthorne vagyok! - lépett oda a vámpírhoz, a kezét nyújtva felé. De Hayden nem viszonozta a gesztust, ám ez Adriant látszólag nem tántorította el, nem húzta félre a kezét. - Biztosan tudod ki vagyok és gondolom én is ismertelek az egész emléktörlés előtt. Sajnálok mindent, sajnálom, hogy képes voltam ártani neketek. Bárkinek.
- Azzal nem sokra mész - jegyezte meg Hayden. - A múltat nem tudod megváltoztatni.
- Ez így van ahogy mondod. Viszont a jövőt még tudja alakítani az ember. Nem szeretnék feszültséget, nem szeretnék vitát, csak... nyugodtan akarok élni.
- Én aztán nem gátollak meg ebben! - váltott harcias hangnemre a vámpír.
- Szeretném ha tudnád, hogy nem fogom bántani a döntőben Rileyt. Semmilyen esetre sem. Az életemre esküszöm, én már nem az az ember vagyok! - jelentette ki határozottan. - Mellesleg Rileyval már fél lábon kibékültünk, ugye? - forfult felém félszeg mosollyal, mire egy bizonytalan, de apró bólintással jeleztem, hogy igaza van.
Hayden ekkorra már megenyhülni látszott. De csak egy picikét. Utolsó pillanatban kezett fogott a fiúval, mint aki elhitte neki, hogy tényleg vigyázni fog az épségemre. Mint aki elhitte, hogy nem fog nekem ártani. És nagyon reméltem, hogy igaza is volt. Ez volt ugyanis az első eset, amikor Hayden esélyt adott ennek a fiúnak. És az, hogy csak egy fikarcnyit is a bizalmába fogadta, már elég sokat elmondott.
- Az első próbálkozásodnál ott termek és átharapom a torkodat, nem számít, hogy a sitten töltöm utána az örökkévalóságot! - tette hozzá még utoljára, fenyegetésképpen, Adrian pedig bólintott, hogy tudomásul vette a dolgokat. Engem viszont az egyezményük ellenére is elkapott a rosszullét és a félelem.
