"Veled vagy ellened?"
Amikor Riley Sabrina Addington megkapja a halványrózsaszín, aranypecsétes borítékot 2018 novemberében, amelyben arról értesül, hogy egy különleges képzésen vehet majd részt öt másik mágustársával a Boszorkánynővérek Társaságána...
Az út a H betű soráig kínosan hosszú és hajmeresztő volt. Adrian súlyos, remegő léptei egy örökkévalóságig dobogtak még a fülemben, jóval az eset után is. Mintha a Pokol kikövezett útján koptattunk volna végig, olyan érzésem támadt, mintha átvettem volna Tom szerepét, s a Halál képében tetszelegve kísértem volna el Adriant a kivégzéséhez. Mert végül is azt tettem. A Hawthorne név persze jó elől volt, szinte nevethetnékem támadt, hogy mennyire gyorsan rábukkantunk, s amikor a fiú remegő kezekkel próbálta kinyitni a tárolóedényt, finoman arrébb tessékeltem őt és megragadtam helyette azt.
- Majd én!
A tárolóedény súyos volt, s amikor leszedtem a fedelét róla, meglepő módon, habformában kavarogtak benne az emlékek, mintha csak egy tejeskávé díszítőelemeként tetszelegtek volna. A fiúra emeltem a tekintetem, akinek az arca már halálsápadtá vált a félelemtől. Ez volt az első eset, amikor olyannak láttam Adriant, mintha a halálfélelemmel nézett volna szembe. Biztos voltam benne, hogy a legelső próbatételünknél is valami hasonlót élhetett át: kísértették őt az elfeledett emlékek, a homályba veszett igazság gondolata. Én is reszkettem volna a helyében, én is rettegtem volna szembesülni önmagammal.
- Mit akarsz tenni velük? - tettem fel a kérdést úgy, hogy féltem a válaszától. - Visszateszed őket?
Ám amikor a fiú a fejét kezdte el rázni, nagy kő esett le a szívemről, s mintha a nyomasztó hangulatom is kissé kitisztult volna.
- Nem tudom azt hogyan kell, de ha tudnám is, akkor sem próbálkoznék vele. Szeretnék jó ember maradni, már ha módomban áll és ha a világ is megengedi nekem. Csak egy pillantást akarok vetni rájuk. A saját szememmel akarom látni, hogy milyen pusztításra vagyok képes. Hogy hogyan vetemedhettem ilyesmire. Látni akarom, milyen ember voltam romlottan. Látni, hogy aztán elégethessem ezeket az emlékeket és soha többé ne szembesüljek velük. Hogy elkerüljem a jövőben azt, hogy ilyenné váljak. Nem akarok ártani senkinek sem.
Már nyúlt is volna az edény után, hogy átvegye az emlékeket, amikor ösztönösen a keze után kaptam. Tényleg reflexszerű volt, mintha a testem jelezte volna, hogy jobb lesz, ha átgondoljuk ezt. Nem csak az övé, de a saját érdekemben is. Irtózatos következményekkel járhattak a megtörténni készülő dolgok.
- Biztos vagy benne, hogy ezt szeretnéd? - tettem fel a kérdést. - Gondold át újra!
- Félsz, hogy ismét bántanálak? - nézett mélyen a szemembe, mire összepréseltem az ajkam.
- Részben. De őszintén bevallom, hogy téged jobban féltelek. Inkább az a gondolat borzaszt el, hogy örökké gyűlölni fogod magad miatta, hogy felemészt majd a bűntudat és hogy soha nem leszel már képes helyrejönni a látottak traumájától. Jó embernek hitted magad ezidáig, egy kedves embernek. És az is vagy. Összetörheti az egész világképedet most ez, tönkreteheti teljesen az önbizalmadat és az önértékelésedet. Jobban rettegek attól, hogy elveszíted a mostani önmagadat, mint attól, hogy újra bosszúra vetemedsz. Sosem bocsájtanám meg magamnak, ha miattam ugornál bele abba a szakadékba.
A fiú nem szólt semmit, de láttam, ahogyan elfutják a könnyek a szemét. Hogy ezt elrejtse, gyorsan magához vont egy ölelésre, mintha a testvére vagy a legjobb barátja lettem volna. Talán az új Adrian tényleg így tekintett rám. Akárhogyan is tekintek vissza az Írországban töltött napjaimra, mindig csak az jut eszembe, hogy akarva-akaratlanul egymást keresztezték az útjaink, mintha azt a Fennvaló is így szerette volna. Valahol a szívem mélyén éreztem, hogy a sors akart valamit tőlünk, hogy szánt nekünk még közös utat. Csak abban reménykedtem, hogy nem újra ellenségekként. Megkedveltem a hülye, okoskodó fejét és a természetes, őszinte jóhiszeműségét. Biztos voltam benne, hogy ez volt Adrian igazi személyisége.
- Köszönöm, hogy ezt elmondtad - suttogta elszorult torokkal. - Te vagy az első, aki igazán hisz bennem, a gyűlölet ellenére is hisz. Ezerszer rágtam át magam ezen, mióta bevallottad nekem a történetet. Sosem tudhatom meg, hogy mit lehetne belőlem, ha nem nézem meg ezeket az emlékeket. Így vagy úgy, de meg kell ezt most lépnem!
- Rendben van - engedtem el a fiút, én is jócskán meghatódva. - És csak hogy tudd, kiölted belőlem azt a gyűlöletet. A bizalom kérdésén még dolgozom, ez innentől csak rajtad múlik! - engedtem el a fiú kezét, átnyújtva neki az edényt, majd tettem néhány lépést hátra, hogy még véletlenül se legyek azoknak az emlékeknek a közelében, amiket én magam is szerettem volna elpusztítani. Így is sokszor jelentek meg a rémálmaimban, minden dacos ellenállás ellenére is.
A fiú becsukta a szemét, az ujját a habokba mártotta, majd bekente vele a szemhéját. Fogalmam sem volt, hogy ez volt az eljárás ilyenkor, de abban biztos voltam, hogy Adrian már régen utánaolvasott ennek. Még mindig lenyűgözött a lexikális tudása. Kettőnk közül ő érdemelte volna ki azt a poziciót a Nagytanácsban. Biztod voltam benne, hogy őneki kellett annak lenni, aki megszerzi azt.
Ameddig a fiú a sarokba ült, megemésztve az emlékeit, én előrébb sétáltam a sorokban, az A betű részlegére. Kíváncsi voltam, hogy találok-e bármi olyat, amit a családunkhoz kötődik, jobban mondva arra voltam kíváncsi, hogy tárolt-e itt anya olyasfajta emlékeket, amiket szeretett volna végleg maga mögött hagyni. Hiszen emléket törölni saját kívánságra is lehetett: ha valaki meg akart szabadulni a sajátjától, megtehette, csak borsós árat követeltek meg ezért. Öt bő percet olvasgathattam a cédulákat, amikor a szívem erősen kezdett el dobogni a mellkasomban. Az Addington név a legalsó tárolók egyikén szerepelt, s amint kihúztam azt, az edény után kutatva, majnem hanyat estem a döbbenettől: az edényen az én nevem szerepelt. Ám az Adrianétől eltérően az én edényem apró volt és átlátszó, szinte megfoghatatlan, mintha azt jelezte volna, hogy ezek olyan emlékek, amiket nem lehet újranézni. Amik végleg megsemmisültek, valahol az idő egy másik pontján.
Sajnos nem volt elég időm tüzetesebben megnézni az edényt: csörömpölést hallottam Adrian sorából, így csak visszalöktem a tárolót és azonnal rohantam a fiú felé. De nem egyedül láttam őt ott: Beverly állt a falnak támaszkodva, kezéről még frissen csöpögött a hab, ami egyetlen egy dolgot jelentett: végignézte Adrian emlékeit. A fiú tényleg megmutatta neki őket. Adrian vacogott a félelemtől, le sem merte venni a tekintetét a lánytól, mintha csak a válaszára várt volna, csak arra, hogy mondjon végre valamit.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
De Beverly tekintete mindent elárult: egy világ dőlt össze benne, mintha minden, amit igaznak vélt volna ezidáig, a szeme előtt semmisült volna meg. Még engem is a sírhatnék kapott el a tekintetét látva. Hiába figyelmeztettem oly sokszor, hiába próbáltam megóvni őt: képtelen voltam elkerülni az elkerülhetetlent. Adrian pedig csak magatehetetlenül remegett, lepergett előtte az egész élete. Aztán a lány felnézett rá, már-már szólásra nyitott a száját, amikor a terembe Felicity rontott be, nyomában a többiekkel.
- Mennünk kell, apám üldöz bennünket, nem láthat meg! Bill rábukkant a dobozra, titeket keresünk már tíz perce! Be kell fejeznetek a versenyt, már így is túl sokat kockáztattunk! - ragadta meg a lány Beverly kezét, s amikor végre én és Adrian is csatlakoztunk az egymás kezét fogó lánchoz, már másodperceken belül otthon is tudhattuk magunkat. A többiek eltűntek, mi pedig a szikla aljánál voltunk immár, meg sem kellett tennünk tovább az odáig vezető utat. Adrian háttal állt nekem, s amikor már éppen készültem a vállára helyezni a kezem, ő megfordult, s lenyelve a könnyeit csupán ennyit mondott:
