A Szövetség - Az 'Én, a szellem meg a vámpír' folytatása

🎃O K T Ó B E R 15.🎃

Mint ahogyan az várható volt, az utolsó feladatnál Colbyt kaptam partneremként. Alapjáraton rettenetesen örültem volna ennek és élveztem is volna a ránk váró megpróbáltatásokat, ha nem égett volna bele örökre a retinámba a kép, ahogyan ő és Felicity a kertben csókolóznak elmélyülten. Noha biztosan megvolt ennek is a magyarázata, Felicity gyanús viselkedése miatt mégsem tudtam nem rosszra gondolni, pedig az aznapra kiszabott feladatunk megkövetelte volna, hogy éberebb legyek. A nővérek azt találták ki, hogy be kell gyűjtenünk néhány tündért az erdő mélyéről, s Adrian tavalyi kis incidense miatt tisztában voltam vele, hogy a tündérek közel sem azok az aranyos, befogadó lények voltak mint amire az emberek számítanának.

- Miért vagy ma ennyire csendes? - szólított meg Colby, miután már jócskán az erdő sűrűjében bóklásztunk. - Azt hittem murisabb lesz ez a nap. Jól érzed magad?

- Nincs semmi különös - próbáltam meg mosolyt erőltetni az arcomra. - Keveset aludtam az éjjel.

Igyekeztem egy jó kifogással kibújni a kérdése alól, ami csak félig volt igaz. A doboz problematikáját már szerencsésen kihevertem, viszont az aggodalom miatt hogy hol lehet, még mindig forgolódtam éjszakánként.

- Szerintem meg hazudsz - torpant meg a fiú hirtelen, én pedig meredten fordultam az irányára.

- Mégis miért állna érdekemben hazudni? - értetlenkedtem. - Napok óta nem alszom valami jól és egy csomó olyan dolog történik velem, amit a hátam közepére sem kívánok, szóval légyszíves, Colby, legalább te ne nehezítsd ezt tovább nekem! 

Kicsit erélyesebben szólaltam fel mint szerettem volna és ez az ő figyelmét sem kerülte el. De egy jelentőségteljes pillantáson kívül nem volt ideje más módon hozzám szólni, mivel rögtön hátat fordítottam neki és újra megindultam előre. Vissza kellett fognom magam, de úgy ténylegesen, hogy számon ne kérjem a Felicityvel történtek miatt. De úgy éreztem, nem fogom tudni örökké magamban tartani ezt. Nem tudtam Colbyra haragudni, ahhoz túlságosan a szívemhez nőtt már.

Egy olyan tíz percnyi gyaloglást követően végre ismét megálltunk. Colby egy nagyobb fa mögé húzott be, mutatóujját a szája elé helyezte, majd állával a közeli tisztás felé bökött. Kíváncsian néztem ki a fa mögül, s a fű felett néhány méterrel három tündérkét pillantottam meg, amint nevetve repkedtek a tűlevelek között.

- Extra elővigyázatosnak kell lennünk - suttogta felém a fiú. - Különben rájönnek a titkunkra.

- Akkor neked ez már menni fog, rutinos vagy benne, nem igaz? - szúrtam neki oda akarva-akaratlanul, mire a fiú ingerülten felsóhajtott.

- Oké, Riley, elmondanád végre, hogy mivel ártottam neked? - tette karba a kezeit. - Reggel óta alig szóltál hozzám, most meg ezek a semmiből jött vádak. Mégis mire akarsz utalni ezzel?

A fiú hangjára természetesen a tündérkék is felfigyeltek, akik gyorsan el is settenkedtek a helyszínről, így a kis titkolózásunknak lőttek. Colby ellenkezést nem tűrő módon nézett bele egyenesen a szemembe, amitől olyan érzésem támadt, mintha minimum egy kihallgatáson lettem volna és tudtam, hogy ameddig nem beszélek, addig úgysem tudjuk lezárni a dolgot.

- Láttalak vele - jelentettem ki, szemrebbenés nélkül.

- Kivel?

- Felicityvel. Tegnap este, kint a kertben. Nem tudom, hogy mivel bűvölt meg vagy hogy mégis miért ő tetszett meg neked, de hidd el Colby, te ennél sokkal jobbat érde...

- Na jó, állj! Álljon meg a menet! - szólt közbe. - Te most konkrétan azért ignorálsz, mert Felicityvel járok? Féltékeny vagy?

- Barátom van, Colby! - tájékoztattam. - És nagyon jól tudod, mennyire szeretem Haydent, szóval semmi ilyesmi nincs a kiakadásom hátterében. Felicity nem egy kedves ember, te viszont az vagy és emiatt aggódom, hogy nem lesz rád...