A Szövetség - Az 'Én, a szellem meg a vámpír' folytatása

🎃O K T Ó B E R 2.🎃

Bár a Manchard Abbey meg sem közelítette a Roxfort fényűző kastélyát, mégis lehengerlően szépnek találtam a kúriaszerű épület régies, rozsdabarna látványát. Első látásra inkább egy templomhoz vagy egy sírbolthoz tudtam volna hasonlítani a gótikus stílusú épületet, melynek két tornya és több festett ablaka is volt, ám belülről már egyáltalán nem azt éreztem, hogy Isten színe előtt vagyok, hanem sokkal inkább, hogy egy elátkozott kastélyban lépkedem fel-alá. Talán a kinti derengés, a félhomályba burkolt, fáklyalángos folyosók vagy a padlót mindenhol gondosan eltakaró vörös posztószőnyeg tehetett róla, de állandóan az az érzés bizsergett a tarkómon, mintha mögöttem bármelyik pillanatban megjelenhetne valaki és elvághatná a torkomat. Colby halkan meg is jegyezte nekem, hogy a sötét kőfalakon lógó festmények épp olyanok voltak, mintha gyilkos tekintetek pásztáztak volna minket végig és megkérdezte, mennyire lenne gyávaság, ha visszaülne a vonatra és hazatérne inkább. Ugyan engem is elöntött egy jó nagy adag borzongás, ahogy az inasaink után caplattunk fel az ósdi, hűvös lépcsősorokon, a fáklyatartók és a műtárgyak rengetegében, azért mégsem vallott volna rám, hogy ilyen könnyen megfutamodjak. Kaptunk mindketten egy-egy ideiglenes szobácskát a második emeleten, s közölték velünk, hogy másnap majd átköltözhetünk egy sokkal nagyobba, ha a többiek is megérkeztek. Aznap délben láttam utoljára Colbyt, mivel szigorúan bejelentették nekünk, hogy maradjunk a saját szobánkban, s nem csak hogy az ebédet és a vacsorát is felhozták nekünk, de még a reggelim is ott várt rám másnap, amint kinyitottam a szememet. Alapjáraton furcsának gondoltam azt, hogy ilyen szinten elkülönítettek bennünket, valahol azért megértettem, hogy szeretnének minket meglepni azzal, hogy majd az ismerkedéskor lássuk egymást, még akkor is, ha azt már elszúrták, hogy én és Colby összetalálkoztunk.

Az éjszakát nyugtalanul aludtam át, reggelre rettenetesen fájt a nyakam, s még akkor is fejkörzéseket végeztem, amikor egy újabb inas lépett be a szobámba, mondván, hogy a Boszorkánynővérek odalent várnak már rám és a többiekre. Az igazat megvallva kicsit izgultam a nagy találkozástól, mégsem tudtam semmi másra gondolni, csak a nyugtalanul eltöltött éjszakámra, de végül elhessegettem ezt a gondolatot azzal az érveléssel, hogy a fáradtság, az új környezet és a hirtelen ért, félelemkeltő hatások miatt voltam kissé zavarodott. Mindenesetre próbáltam nem feltűnösködni a problémámmal, szerettem volna illedelmesen bemutatkozni a társaságnak, márpedig ezt nem tehettem meg úgy, ha folyton a nyakamat tekergettem közben, mint egy bagoly.

- Erre, Addington kisasszony! - nyitott ki az inas egy széles, koromfeketére mázolt ajtót nekem, majd engedte, hogy belépjek a szobába és rögtön rám zárta az ajtót. Ettől persze rögtön felállt a hátamon a szőr és egy pillanatra rettenetesen szkeptikus is lettem, hogy vajon most az a rész jön-e, hogy brutálisan meggyilkolnak vagy esetleg rám támad valaki a sötét sarokból, de semmi hasonló nem történt. Az üres szobában szinte teljes sötétség uralkodott, leszámítva néhány bekúszó napsugarat, melyek a hatalmas ablakok függönyei mögül be-bevilágítottak a terembe. 

De hogy mi volt ott? Az égvilágon semmi sem! 

A szoba olyan üres volt, hogy a lépteimet visszaverték a falak, s úgy éreztem magam mintha valamiféle visszhangzó pincébe léptem volna bele. Valamilyen oknál fogva Haydenre gondoltam és arra a bizarr alkalomra amikor együtt kutakodtam vele a pincénkben két évvel korábban. Hayden arcának ugyan sikerült lenyugtatnia a felszökni készülő vérnyomásomat, de a pincénk gondolata mélyen a húsomba vágott, s legszívesebben visszasiettem volna az ajtóhoz és ráncigálni kezdtem volna azt, könyörögve, hogy engedjenek végre ki. De aztán egy másik ajtó csapódott ki mellettem, valahol a jobb oldalamon, s láttam egy sötét sziluettet besétálni a szobába. Nem mertem megmukkanni, de még levegőt is épphogy csak venni, a testemet elárasztotta az adrenalin, s a kezemet a mellkasomra kellett szorítanom, nehogy véletlenül kiszökjön a szívem ijedtemben. A sziluetthez tartozó alaknak nehézkés léptei voltak, az én csizmám kopogó sarkával ellentétben az ő cipőtalpa dübörgött a szobában, majd egy káromkodás hagyta el a száját. Azonnal felismertem őt.