Bosszúvágy 《Ereri》(befejezett)

8. rész

Levi szemszöge 

Végre megérkeztünk Farlanékhoz két órányi vezetés után, mivel természetes, hogy nekem kellett sofőrködnöm, mikor ők is pontosan tudták az útvonalat. Bár igaz, vagy másfél éve nem látogattak el ide.

-Hűű... Egyáltalán nem változott a környék mióta itt jártam- nézelődött ámuldozva Hanji, miközben az ablakot tapogatta valami ismeretlen oknál fogva, az ujjlenyomatok miatt kivételesen pedig nem panaszkodtam. Pápaszemessel egy kocsiút túl fárasztó.

-Isabellék tudják, hogy mi is veled jöttünk?- aggodalmaskodott Erwin kiszállva az autóból.

-Nem, de nem is kérdezték, hogy hozok-e valakiket magammal- rántottam meg a vállam és már mentem csengetni.

-Heló Levi- nyitotta ki a kopott festékű ajtót Farlan, s amint beengedett minket, már javította is magát- és Hanji és Erwin?- pillantott felém kérdőn nem értve a helyzetet. Ignorálva tekintetét köszönésképp csak biccentettem.

-Tudod néha elkel a segítség. Meg amúgy is ki akarna egyedül dobozokat cipelgetni- válaszoltam a fel nem tett kérdésére mellé lépve.

-Igazából meg csak nem tudtad lekoptatni őket, ha jól gondolom?- hajolt kicsit közelebb, hogy az Isabellel beszélő barátaim ne hallják meg.

-Hogyne- hagytam rá, mivel az idevezető út már így is eléggé elvette az energiám.

-Farlaan! Hogy te mekkorát nőttél- csatlakozott hozzánk Hanji amint kibeszélgette magát Magnoliával.

-Uhm.. Kösz vagy mi- vakarta a tarkóját zavarodottságában, de nem csodálkozom, mivel nem mindenkit köszöntenek így hosszú idő elteltével.
Szerencsére Erwin ismét nem bonyolította túl a dolgokat, ezért egy kézfogással letudta az üdvözlést.

Amíg ők az elmúlt év eseményeiről társalogtak bemenve a régies nappaliba, addig én külön vonultam a konyhába, mert Farlan úgy sincs szívesen egy légkörben velem, de az érzés kölcsönös. Ha nem bírja elfogadni a vagy két-három éve hozott döntésem, akkor nincs miről beszélnünk, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik rosszul. Mármint az egyik legrégebbi barátom direkt hanyagolt és haragudott rám vagy mit tudom én mit csinált, egy olyan miatt amiben a végeredmény ugyanaz lett volna mindkét kimenetelnél. Szerencsémre Isabel mellettem állt egész végig, még akkor is amikor nem beszéltünk, és ennek -az előző alkalmat leszámítva- már egy éve. Nagyon sokáig a vele folytatott beszélgetések tartották bennem a lelket. Mindenkinek lehetnek az életében mélypontok. Meglepően az enyémben is voltak, de legalább azok már a múlthoz tartoznak.

-Bátyó!- jött be a helyiségbe mosolyogva Isa- Hát itt vagy- ölelt meg, ami már megszokottnak mondható tőle.

-Hol máshol lennék?- simogattam meg a fejét. Még mindig nagyon puha a vöröses haja.

-Nem tudom, csak olyan fura, hogy nem vagy velünk- húzódott el, s a boldogsága is kezdett visszább esni.

-Te is tudod az okát- sóhajtottam fel miközben kerültem a tekintetét. Soha se szerettem felbolygatni előtte a múltat. Legalábbis ahányszor eddig sikerült mindig úgy festett, hogy neki sokkal rosszabbul esik Farlan viselkedése, mint nekem, ezáltal minél jobban próbáltam kerülni vagy gyorsan letudni ezt a témát.

-De már kezd megolvadni a szíve, szóval ne legyél itt egyedül, hanem inkább csatlakozz hozzánk- kérlelt, mint egy óvodás, és csak azért adtam be a derekam, mert a könyörgő zöld szemeinek képtelenség ellenállni, amit ügyesen kihasznált.

A nappaliból családias légkör sugárzott. Már nem is tudom milyen régen tapasztaltam utoljára ennyi boldog embert magam körül akikkek én is jól kijövök. Igaz, Erwinék tényleg nagyszerű barátok, de mégis Farlanék voltak az elsők, akik többnek tartottak egy rideg törpénél. Szívmelengető volt látni mennyire remekül kijöttek az általam szeretett emberek egymással.