Bosszúvágy 《Ereri》(befejezett)

29. rész

Eren szemszög
-Eren, itt vagy?- hallottam meg Levi hangját. Felnézve észrevettem, hogy a hatalmas ajtón épp hogy benézett válaszra várva, viszont megszólalni nem mertem. Egyáltalán nem ezt terveztük még tegnap Hanjiékkal. Persze az érzelmeim ismét elvakítottak ugyanúgy, mint mindig. Ebből is látszik, hogy mennyire nem kéne még magamtól elhamarkodott döntéseket hoznom.

-Igen- próbáltam normál hangerőn összeszedetten kiejteni ezt az egy szót, de természetesen nem volt szerencsém. A mondatom végére ismét hevesebben vettem a levegőt a sírás határán állva, ami szipogásként végződött. Még egy nyomorult szót se tudok kimondani. Ennél mi lehetne jobb? Mert nem hiszem, hogy ennél rosszabb már lehetne a mai nap.

Csak a lépteire eszméltem fel, majd egy pár fekete bőrcsizmát láttam magam előtt. Kis hezitálás után -legalábbis nem hiszem, hogy a fejem búbját nézegette volna csak, mert miért ne-, leült mellém a földre, ezáltal egy kisebb biztonság érzetet nyújtva. Bár még mindig képtelen voltam a gondolataimtól nyugodni.
Hányszor fog Reiner arca feljönni egy egy rémálmomban furcsán villogó szemeivel együtt, hogy majd izzadtan felriadjak az éjszaka közepén? Magát az egész jelenetet az első lövéstől az utolsóig. Az apró részleteket ki se hagyva, mint például a fölre taszításomkor a hátamba nyilalló fájdalom, vagy a fegyver gyönyörű ezüstös fénye.

Vajon a többieknek mi jött le a cselekedeteimből? Én lettem a szemükben rossz ember Bertholdék helyett? Valószínűleg igen, mert nem ismerik őket a gimnázium előttről. Meg kell hagyni, már akkor is jó színészi adottságuk volt, és ez az évek folyamán csak fejlődött. Főleg Zeke halála után. Tökéletesen eljátszották, hogy mennyire megbánták a tettüket. -Azóta se értem, hogy hogyan jutottak be a kis zártkörű temetésre.- De ami ennél is jobban idegesít az a tudat, hogy senki se fog megérteni. Legalábbis nem teljesen. Kivéve, ha elpapolom részletekbe menően a támadást kihangsúlyozva a lőtt sebek súlyosságát.

Hirtelen egy tétova kezet éreztem meg a hátam közepén. Levire nézve pedig most nem a rideg bandavezért láttam, hanem egy barátot aki segíteni próbál, még akkor is, ha semmit sem ért, de minden tőle telhetőt megtesz. Jelen esetben a simogatásra gondolok és arra, hogy még nem hagyott itt mondván 'van jobb dolga is, mint egy szaros kölyköt nyugtatgatni'.

-Köszönöm- suttogtam magam elé megszakítva a gondolataimtól zsúfolt csendet. Akkor inkább beszélek, mint hogy megbolonduljak a kitalációimtól.

-Mit is?- nézett rám érdeklődve.
Ez tényleg egy jó kérdés. Végül is csak leült mellém. Viszont azért teljes mértékben hálás vagyok, hogy segített Zeket megbosszulni, de témaként még nem szeretném felhozni apám másik fiát.

Ahányszor felbukkan az elmémben egy esemény ahol Levivel beszéltem mindig valamiért hálás tudtam lenni. Lehetett az egy pohár tea, vagy akár az edzések amiket tartott nekem, bár semmi kedve nem volt hozzá. Általában látszott rajta, hogy legszívesebben elküldene, de sose tette, még mikor este mentem hozzá se. Sőt mikor bealudtam nála se ébresztett fel, pedig emlékszem, hogy biztos voltam benne, hogy minél gyorsabban kipaterol a házából amint visszaér, de nem tette. Nem is értem miért. Legalábbis nem hiszem, hogy jó élmény lehetett az alvó fejemre hazatérnie.

-Mindenért- suttogtam hátha mégse hallja meg és mondhatok valami kevésbé furát, mert mégis ki mondana ilyet egy másik ugyanolyan neműnek. Főleg, ha az illető hetero, te meg néha a nevedet se tudod, nem hogy az identitásod. Miért nem lehet csak simán kiírva a feje fölé? Egyszerűbb lenne.

-Ennyi erővel én is- rántott vállat nemtörődöm stílusban, de szája sarkában megbújt egy kis mosoly ami képes volt megdobogtatni a szívem. Bár ez biztos csak természetes. Ha valakit mosolyogni lát az ember a kedve nem hiszem, hogy sokkal lejjebb tud süllyedni, vagy de...

-Szerintem ideje visszamenni. Már jobban vagy úgy látom- állt fel ezzel együtt egy utolsót végig simítva a hátamon, mire keze után kaptam.

-Egy picit még maradj itt- játszottam el az ötéves szerepét ami kívülről nézve nevetségesnek hathatott, viszont szemszögemből egy cseppet se. Nem szerettem volna a csalódott tekintetekbe nézni ahogy visszaérek. Inkább maradok Levi mellett biztonságban. Ő nem ítélt el, de a srácok arca a bunyózásom közben megvetést és szánalmat sugárzott az egy-kettő ijedt közül. Legalábbis amennyire feltudtam ezt mérni két pofon között.

-Félsz, ugye?- guggolt le elém kezeimet bíztatóan megszorítva, a szemembe nézve, mintha ott lelné válaszát a kérdésre. A szemkontaktust megszakítva kezdtem kémlelni a földet azon agyalva, hogy mennyire lehet nyomorult életem, ha még pár véleménytől is tartok.

-Igen- motyogtam szememet még jobban lesütve. Persze, hogy félek az előítéletektől. Ki ne tenné?

-Nem baj, majd segítek- támogatott fel a földről maga mellé és már tartottunk is a barátaim felé. Bár én nagyon próbáltam húzni az időt lassú sétámmal és azzal, hogy szinte minden fűszálat alaposan szemügyre vettem meg-megállva mellettük kielemezve őket Levinek aki már a fejét fogta a tizedik kis megállónknál. Biztosan az idegeire mentem, de azért mégse várja el tőlem, hogy örömmel fogok visszafutni a többiekhez mondván 'nézzétek visszatért az elmebeteg aki nem rég megölte Reinert'.

Elsőként Armint, majd Mikasat láttam meg ahogy feltehetően a visszatérésemet várták, mert amint észrevettek már indultak is felénk.

-Menj már- forgatta meg a szemét Levi, majd mondatát nyomatékosítva gyengéden meglökött, miszerint siethetnék is.

A lány egy gyors öleléssel üdvözölt -de nem volt valami kellemes, mivel pont belehasított a fájdalom a hátamba-, ami nála elég ritka, de újonnan szokásává vált.

-A többiek?- akartam tájékozódni minél előbb nem törődve ki nem mondott mondataikkal. Itt gondolok a klisés 'jól vagy?', 'fáj valamid?' és a többi illem kérdésekre.

-Igazából szinte mindenki gyászol- hajtotta le a fejét Arlert elkezdve a földet kémlelni szomorú arckifejezésével. Szóval sok jóra nem számíthatok. Főleg nem Lópofától.

-És ti?- próbáltam megértetni vele kérdésem, de egyenesen nem mertem rákérdezni az álláspontjukra.

-Biztos megértjük, ha elmagyarázod- szeretett volna Mikasa egy kis lelket önteni belém elszontyolodott arcomat látva. Talán még a kabala sálját is odaadta volna.

-Rendben- játszottam meg hirtelen jött magabiztosságomat elfedve a reményvesztettségemet- próbáljuk meg- suttogtam magam bátorítására és már mentem is a házba nyomomban Arminékkal. Bár legszívesebben inkább csak kisétáltam volna a kapun és -talán- később visszajöttem volna.

Az épületbe mégnyomottabb lett a levegő ahogy beléptem. Minden szem rám szegeződött amint bevágódott mögöttem az ajtó.

Akkor álljunk neki a lehetetlennek.