Bosszúvágy 《Ereri》(befejezett)

31. rész

Levi szemszöge
-Tudod, Zeke nem volt rossz ember- váltott hirtelen témát Eren, bár nem csodálom. Engem sem kötött le igazán most az iskoláról beszélgetés.

-Ki az a Zeke?- kérdeztem rá az ismerősnek ható a névre, csak nem tudtam honnan. Azt se csodálnám, ha még régebben hallottam volna ki vakiknek a beszélgetéséből és csak simán megmaradt.

-A féltestvérem- még így se ugrik be ki lehet. Pedig mintha régebben rengetegszer hallottam volna róla Farlanéktól. Elvileg eléggé sok bevételüket tőle kapták. Szinte hatosával vette a különféle pisztolyokat és élesebbnél élesebb késeket két hetente, ha jól emlékszek. Sőt talán egy párszor még láttam is.

-Mit értesz az alatt, hogy volt? Mármint- nem hagyta, hogy befejezzem a mondatom.

-Halott- nézett elmerengve maga elé, mintha csak magának beszélne- de nem érdemelte meg. Bár a hírneve miatt sokan máshogy látják- nem is tudtam, hogy volt híresebb családtagja is Erennek. Nem mintha sokkal többet tudnék a nevén kívül. Bár nem tudom, hogy milyen "hírességek" szoktak feketén fegyvereket venni, de végülis az ő dolga. Már tettem volna fel a kérdésem a gondolatmenetemből kifolyólag, de megelőzött a válaszával.

-Bérgyilkos volt- kapta hirtelen rám a tekintetét amit épphogy láttam a gyér fényben - az egész országban rengetegen bérelték fel- emésztettem a hallottakat. Bár Kenny után nem nagyon bírt ez se megviselni.  Lehet azért, mert nem érdekelt, hogy a családjában milyen szerzetek vannak vagy voltak.- Bár mondom én akinek a barátai fegyverkereskedők, a nagybátya bőven benne volt az alvilági ügyekben.-Nem befolyásolja a véleményemet róla. De legalább már értem miért bánik remekül a fegyverekkel. Mindegy. Megragadtam a lényeget.

-Viszont Reinerék miatt meghalt, mert engem védett- lett egyre rosszabb a hangulata- talán, ha nem lettem volna aznap ott akkor még élne- mosolyodott el bánatosan. Most meg a kíváncsiságom miatt szomorú. Kellett nekem kérdezni. Na nem mintha annyira sokat kérdeztem volna.

-Ha nem akarod nem kell beszélned róla még egy mondatot se- néztem gyönyörű zöldes szemébe együttérzően. Szinte ugyanúgy viselkedik, mint én ha Kennyről van szó.

-De elmondom- akadékoskodott, és egy mély levegővétel után folytatta- szóval nagyjából másfél éve volt. Épp hazamentünk a boltból, mikor megláttuk, hogy le volt zárva az utca amerre menni szoktunk. Mi meg mondtuk, hogy kerülni biztos nem fogunk. Így az egyik sikátoron keresztül akartunk áthaladni, de már akkor olyan érzésem volt, mintha követtek volna. Ezt Zekenek is említettem, de csak elkönyvelt paranoiásnak. Mikor már a sikátor felénél jártunk hangokat hallottunk mögülünk, ezért gyorsítottunk a tempón. Viszont hirtelen egy lövést kapott a féltesóm a bal lábába- vette Eren nehezebben a levegőt, mire átkaroltam és közelebb húztam magamhoz, hogy érezze itt vagyok neki-utána meg már csak Zeke kiabálására emlékszek, hogy fussak. Én meg, mint egy beszari alak elfutottam és egy utolsó lövést hallottam- szorította ökölbe a kezét- Tudtam, hogy ott volt neki a vég, de nem akartam elhinni, így hátra fordultam. Akkor az agyamba vésődött a két fiú arcvonása. Ők voltak. Berthold és Reiner. Ha lett volna nálam is egy pisztoly vagy akár egy bicska akkor már előnyünk lett volna- fejezte be. Szólásra nyitotta a száját, de inkább csendben maradt.

-Mit akartál még mondani?- kérdeztem lágyan a könnyeivel küszködő fiútól. Mit kéne tennem, hogy jobban legyen? Nem nagyon értek ezekhez. Öleléstől megnyugszik? A hirtelen ötlettől vezérelve fontam karjaimat Eren köré, mire kicsit ledermedt, így lazítottam az ölelésen, hátha mégis rosszul cselekedtem. Szinte már a semmit karoltam. Majd gyorsan mozdulva bújt a mellkasomba a lelket is kiszorítva belőlem. Nem gondoltam, hogy ilyen erős is lehet ez a gyerek.

-Te is elmeséled?- nézett rám nagy szemeivel. Aranyos.

-Igen, de ne várj hosszú mesét- forgattam meg a szemeim.

-Köszönöm- lazított a szorításán és visszaült mellém úgy, hogy csak egy kezemmel karoljam. Belegondolva nem is vágyik annyira a nyugtató szavakra (legalább is remélem), inkább a tettek vannak rá hatással. Bár nem mintha sokat szoktam volna vele beszélni.

-Gondolom tudod, hogy nagyjából három éve volt. Ha jól emlékszek akkor egy pénteki napon fenyegettek meg Dok emberei, mivel az akkori Szabadság Szárnyai főnöke Kenny volt, én pedig a hozzátartozója. Nile már akkor se bírta az Ackermanokat, így inkább kiiktatott egyet a többi ketőtt meg sakkban tartotta. Igazából annyi volt a lényeg, hogy Mikasa vagy Kenny, ha egyik se akkor én. Természetesen először elleneztem, végül a hülye fejemmel meg eldöntöttem, hogy a nagybátyám már eleget élt így ő mehet a túlvilágra, mi meg éljünk. Az utasítás annyi volt, hogy ételmérgezés legyen a halál oka egy kisebb étteremben. Innen meg már tudod- néztem ismét Erenre és a kérdő tekintetével találtam szembe magam.

-Miért nem hívtál rendőrt?

-Ha két banda rivalizál a rendőrök nem szólnak bele. Nem érdekli őket, de ezt te is tudod- rántottam meg a vállam elfelejtbe, hogy rádőlt, így beesett az ölembe. Kis fészkelődés után pedig úgy döntött ő ott marad, így fejét combomra hajtotta, míg elfeküdt a pokrócon.

-Kösz, hogy meghallgattál- mondtam kínosan oldalra fordítva a fejem leplezve a zavarom, amin jót mulatott.

-Én is köszi- nézett a szemembe- te vagy az első akinek elmondtam- suttogta, ettől pedig kivételesnek éreztem magam. Megbízott bennem.

-Te nem tudom hányadikként tudtad meg. Bocsi- nevettem el magam mire Erennek is mosolyra húzódott a szája.
Bárcsak így maradhatnánk örökké. Ő megért.