Bosszúvágy 《Ereri》(befejezett)

2. rész

Levi szemszöge

Végre találtam egy érdekes filmet, amit még nem láttam, persze pont most kellett valakinek kopogtatni. Biztos voltam benne, hogy Eren várakozott a házam előtt. Pedig tényleg nagyon jól elütöttem az időt egyedül is. Mikor folytattam volna a gondolatmenetemet Mikasa szidásával, Erenke úgy döntött ráül a csengőre.

-Megyek már!- kiabáltam ki hátha meghallja és elhúz, de mivel erre elég kevés esély van, jó házigazdához híven betessékeltem vendégemet.

-Szia Levi!- ezzel a lendülettel beljebb is került, és már folytatta is a mondandóját.

- Rég találkoztunk- nos ez a ,,rég" nagyjából három hete volt, de mindegy. Mióta nyár van szerencsére csak nagyritkán kell látnom Erent.

Még tegnap eldöntöttem, hogy nem leszek teljesen bunkó vagy legalább javítok a viselkedésemen, így hagytam elmenni a fülem mellett a hülyeségeit amikkel fél perc alatt sikerült lefárasztania, ráadásul csak sokkal később engedett megszólalni.

-Helló- tudtam le az amúgy is elkésett köszönést, és belevágtam a dolgok közepébe- nagyon örülök, hogy itt rontod a levegőt,- én megpróbáltam ezt a kedvesség dolgot, de ha nem, hát nem- bár jó lenne, ha elkezdnénk amiért jöttél.

Végignéztem rajta, de úgy látszik nem tudja mit jelent az edzés szó. Legalábbis nem hiszem, hogy bőrdzsekiben és farmerban kényelmes lenne. Nem is beszélve a kulcsos láncáról, amit csak azért is felvett. Persze az idétlen zöld pólója se maradhatott el, ami állítása szerint kihangsúlyozza a zöldes szemeit a barna hajával együtt. Bár szerintem ezzel a szereléssel előbb veszik fel a katonaságra álcázóként dolgozó katonának. Bár a piros cipője akkor nem illene a képbe.

-Igaz is- rakta tarkójára a kezét zavarában.

-Akkor menjünk a garázsba. Ott van egy boxzsák fellógatva- indultam el a konyhába, ahol egy ajtó választott el az említett helyiségtől.

- Gyere már- utaltam az egyhelyben ácsorgó fiúnak, hogy kövessen.

-Ott a boxzsák-mutattam a sarok felé, ahol nem ártana újra vakolni a falat- Azzal kezdjük, hogy megnézem az ütéseidet- mondtam a bámészkodónak. Odaállítottam az említett tárgy elé, és a biztonság kedvéért kesztyűt is kapott. Már csak az kéne, hogy eltörje vagy megzúzza a kezét, ha netán túlzásba vinné. Természetesen levetettem vele a dzsekijét és a nyakláncát. Nem hiányzik nekem, hogy kifogásként tudja használni őket amikor elvét egy-két ütést.

-Kezdheted- szóltam neki. Nos... Amit produkált hadd ne pontozzam.

-Jeager, ezt te se gondoltad komolyan, ugye? Ez borzalmas volt!- fordultam felé- Az ütésed gyenge, de még pontatlan is!- és így kezdődött az igazi szenvedésem...

-Először is ne tekerd ki a kezed. Másodszor. Tudtommal eljársz edzeni. Most használhatnád azt az erőt amit akkor gyűjtesz. Harmadszor. Koncentrálj hova célzol az öklöddel. Kezdd elölről- újra rosszabbnál rosszabb ütések követték egymást.

-Szerintem most jó voltam- fordult felém meggyőző, magabiutos mosolyával, amivel minden lányt megnyerhet, de nem engem, ha sportról van szó.

-Ne bízd el magad- forgattam meg a szemem keresztbe fonva a kezem.

-Persze, persze- utánozta gúnyolódva a mozdulataim viccesre véve a figurát, amit kívülállóként elborzadva néznék. Nem mintha nem ezt csináltam volna.

- Jeager!- emeltem meg a hangom, miszerint nincs ilyenekre kedvem- Inkább megmutatom. Figyeld meg a kéztartásom és az ütések irányát!- és már kezdtem is verni a boxzsákot teljes erőmből.
Néha megesik a sok stressz miatt, hogy elszalad velem a ló, de nem mondanám, hogy nem esett jól kicsit kiengedni a gőzt, ha még csak egy-két ütésről is volt szó.

Mikor végeztem Erenre pillantottam.
A tekintete... A szeme csak úgy fénylett kihangsúlyozva sajátos, méz színét, elnyomva zöldességét. Megbabonázó és magával ragadónak is mondhatnám, ugyanakkor az érzelmeket, ha még közelebb lettem volna hozzá, se tudtam volna pontosan megállapítani szempárjából.
Gyorsan észrevettem a kismértékű bambulásom és munkára ítéltem az égimeszelő magasságúakat megszégyenítő fiút mintha mi sem történt volna.

-Na, te jössz- adtam át neki a terepet kiszakítva elmélkedéséből.

Nagyjából egy óra alatt fejlődött annyit, hogy ahova célzott oda ütött. Viszont a technikája még mindig mínuszban maradt, amit eléggé megelégeltem.

-Eren, fejezd be!- szóltam rá. A hirtelen hangtól összerezzent és megfagyott, mintha csak szobrosdit játszana. Lassan mögé sétáltam és elkezdtem beállítani a kezeit a helyes tartásba figyelembe se véve meglepődöttségét.

-Így már talán erőt is viszel az ütésedbe- mondtam míg a helyes pózba állítottam- Most üss a jobb kezeddel- folytattam a beszédet mögüle, s míg ütött, bal kezét a helyén tartottam, mivel mindig elmozdította a mellkasa elől. Ezzel a módszerrel nagyjából fél óra alatt megszokta, mikor és hogyan is kell tartani a kezét.

-Nem rossz- léptem mellé. Beszédközben felnézve rá nem éppen egy sportemberhez hasonlított, hanem egy tizenéves kislányhoz aki zavarában pirulgat. Arról nem is beszélve, hogy biztos valahol máshol járhatott az esze.

-Eren,- kezdtem egy sóhajtással, mire felucsodott- ugye nem vagy meleg?- néztem rá unottan, és mint akit rajtakaptak valamin mentegetőzni kezdett. Hozzáteszem elég nevetségesen.

-Mii? Honnan veszed? Ugye tudod, hogy barátnőm van? Én meleg? Ugyan már! Hülyeség- és ezt folytatta még pár percig miközben irult-pirult.

-Maradj már csendben. Megértettem- innentől kezdve már csak a boxzsákot püfölte a zöldszemű egy szó nélkül. 

Nagyjából fél egy körül be is fejeztettem vele az edzést, amit inkább gyakorlásnak neveznék, mint sem edzésnek. Elég jól bírta a személyiségem azt a négy-öt alkalmat kivéve mikor eldurrant az agya az ittléte vége felé.

Visszamentünk a konyhába, majd leült az ebédlőasztal melletti egyik székre és ujjait tördelve fixírozta a padlót. Remélhetőleg nem az járt az eszében, hogy fel kéne mosni.

-Kérsz inni?- mégis megy ez a kedvesség dolog, ha nagyon próbálkozok.

-Egy kis vizet- válaszolta rám se nézve.
Nem értem én ezeket a fiatalokat. Bár mondom én tizennyolc éves fejjel.

Ezek után már nem igazán tudtam beszélgetést kezdeményezni vele- pedig nagyon próbálkoztam, szokásomtól eltérően-, de nem mentem sokra az egy szavas mondatokkal amiket válaszokként kaptam. Így nagyjából egy körül el is ment és végre ebédelhettem. Jutott eszembe ma még semmit se ettem.

Aznap már csak otthon voltam és Hanjival telefonáltam késő estig, mert miért lenne jobb dolgom. Aztán mentem fürdeni, fogat mosni meg úgy alapjáraton a szokásos dolgaimat elintézni, mint például a bandákkal kapcsolatos újabb információk ellenőrzése.

Éjféltájt járhatott az idő, de a hajnali egyet is megkockáztatom, mikor még mindig nem bírtam aludni. Meglepően most nem az éjjeli bagolyt betöltő szerepemnek hála, hanem a szokásos túlgondolásaim miatt. Ebbe bele vehetjük a családi életemet, ami már csak történelem, de akár azt is, hogy a boltban az idősek miképp bámultak meg. Pedig még mindig ugyan olyan felnyírt, arccsontomig érő, fekete hajam van és szürke vagy Isten tudja milyen színű szemem. Szóval semmi feltűnő, de lehet, hogy az irritálóan alacsony magasságom nem tetszett nekik.

Bár kivételesen most Eren volt a lista első helyén. Nem is gondoltam volna, hogy üdítő lesz viszontlátni. Mármint magam se értem a saját gondolataimat... Szerintem elég arra fognom, hogy már egy ideje csak a bandával voltam elfoglalva és egy kicsit kizökkentett ez a délután.