Unknown - Taekook | Befejezett |

22. fejezet

Ahogy lábamat betettem a hatalmas épületbe, mindneki meghajolt előttem köszönés képpen én pedig természetesen ugyan úgy leszegeztem a fejem a föld felé. Még utoljára hátra néztem, így szemem sarkából láttam, ahogy elhajt Jungkook a hatalmas épület elől. Ahogy haladtam a lift felé, Jimint véltem felfedezni ahogy ő is a felvonó felé sétál. Egy egész harcot vívtam magammal, hogy tényleg beszáljak-e abba a rohadt liftbe, de mégis arra jutottam, hogy beszélnem kell egykori legjobb barátommal, így lépteimet sietősebbre véve, értem el a lifthez, ahova egyszerre léptünk be.

- Szia Jimin! - fordultam a férfi felé, majd megnyomtam a legfelső szint gombját.

- Szia Tae! - mondta olyan halkan, hogy alig hallottam meg. Közelebb léptem hozzá, mire ő szinte automatikusan lépett egyet hátrébb. Szívemnek nagyon rosszul esett ez a kis apró tett, de mégsem mutattam ki.

- Jimin miért kerülsz engem? - léptem egy újat felé, mire ugyan úgy tett mint pár másodperccel ezelőtt.

- Csak hagyj engem békén - suttogta, majd a lift falának dőlt. Jobb kezemmel bal mancsáért nyúltam, mire ő úgy rántotta el tőlem testrészét mintha leprás lennék.

- Jimin, te félsz tőlem? - gondolkozás nélkül ejtettem ki az előbbi szavakat.

- Nem, csak tényleg hagyj békén - megpróbáltam a szemeimbe nézni, de ahogy kerestem tekintetét mindenhova nézett csak a szemeimbe nem, így ujjaim köze fogva állat néztem barna szemeibe, amikben könnyek csillogtak.

- Jimin, ne csináld ezt velem. Miért sírsz, miért nem akarod, hogy hozzád érjék... miért félsz tőlem? - kérdeztem miközben elengedtem az állát, majd a benyomtam a stop gombot evvel megállítva a liftet. Ismét lehajtotta a fejét, mire ismét felemeltem volna de kezeivel arrébb lökte testrészem, így rálátást nyertem csuklójára. Egy piros csík díszelgett vékony csuklóján, evvel csúnyítva a fiú a bőrét. Semmi szó nélkül fogtam meg újra kezét, majd vettem szemügyre a sebet. Többször próbálta ki rántani kezét szorításomból, de kevéske erejének köszönhetően ez nem nagyon sikerült számára.

- Taehyung, nagyon szépen kérlek engedj el - remegett meg a hangja. Csuklóján fogva rántottam magamhoz, leszarva azt, hogy mennyire is fajhatott neki előbbi tettem. Karjaimmal szorosan húztam magamhoz, Jimin egyfolytában mozgolódott, rugdosott, de mégsem voltam képes elengedni őt.

- Csak ölelj vissza Chim - suttogtam fülébe, mire egyből lenyugodott, egy helyben állt, majd pár másodperc múlva lassan, de körém fonta karjait, mire egy kisebb mosoly jelent meg ajkaimon. Jobban hozzábújtam a fiúhoz, mire ő is így tett, arcát a nyakamba fúrta, így én is ugyan így tettem. Szívem ritmusa ismét vissza állt eredeti tempójára, és élveztem legjobb barátom félénk mégis szeretet teljes ölelését. Nyakamon éreztem, ahogy lassan kifújja a tüdejében maradt levegőt, mire megborzongtam a levegő miatt. Lassan eltoltam magamtól, majd megfogtam apró kezeit, így egyenesen barna szemeimbe bámult. - Miért löktél el magadtól? - több percig még csendben álltunk egymással szemben, majd lassan szólásra nyitotta ajkait.

- Ezt nem szeretném elmondani - suttogta halkan, evvel újabb kést döfve a szívembe. Lehajtottam a fejem, szemeimet erősen össze szorítottam, evvel kibuggyanni vágyó könnyeimet visszafogva.

- Nincs semmi baj - mosolyodtam el, egyik kezem felemelve simítottam arcára. - Csak ne lökj el magadtól egyfolytában.

- Nem tudom Tae... - rázta a fejét. Értetlenül néztem rá, hiszen nem értettem mi lehet a probléma. Ennyire rossz barát lennék számára?

- Ennyire rossz embernek tartasz? - hajtottam le a fejem ismét, szívem gyorsan vert, de viszont nem pozitív irány miatt, inkább a bennem kialakult lelki fájdalom miatt. Kimondhatatlanul rosszul esett, hogy egykor meg legjobb barátok voltunk... testvérek. Azt hittem a mi kapcsolatunk sohasem fog szétszakadni, de ez mégis megtörtént. Én lennék a hibás? Elhanyagoltam volna?