Mi lett volna ha...?

10.rész

Rick

Éppen elindultunk haza fele Laynievel, amikor a telefonom elkezdett csörögni. Megnéztem ki az és láttam, hogy Cameron neve virít a kijelzőn. Óvatosan vezettem, tovább, de közben felvettem a telefont.

-Főnök, akadt egy kis probléma... - ajaj, ez már rosszul kezdődik. Reméltem, hogy valami mást akar mondani és nem egy ilyesmi üggyel.

-Mi történt?

-Szóval...ömm...nem is tudom, hogy mondjam – eléggé ideges volt a hangja Camnek, de ezzel, hogy nem bökte ki a dolgokat engem még idegesebbé tett. Kezdem elveszíteni a türelmemet.

-Bökd már ki! – rivalltam rá, igyekeztem siettetni, hogy minél előbb közölje, de egy pillanatra elhallgatott majd folytatta.

-Adamék visszatértek a városba és nem tudjuk mire készülnek vagy mit akarnak – a francba! Ez nagyon nem jó. Adammel nem a legjobb a viszonyunk, neki mindig arra fája foga, ami az enyém és én ezt utálom. Úgy érzem most se lesz ez másképpen, ami nagyon nem jelent jót. Már csak az a kérdés most éppen mit akarhat...

-Mit fogunk most csinálni? – aggódót Cam. Az a baj ez most túl váratlanul ért és hirtelen nekem sem volt ötletem. Csak abban vagyok biztos, hogy Laynienek itt ül mellettem és nem akarom, hogy hallja ezt a beszélgetést.

-Értesítsd Marcust is, már úton vagyunk haza – Layniere néztem és észrevettem ő is engem nézett. Biztosan próbált rá jönni mi is történhetett. A szemében aggódást láttam, nem akarom, hogy ő féljen vagy aggódjon az nem lenne jó.

-Történt valami? – kérdezte kétségbeesetten tőlem

-Csak érjünk haza – suttogtam válaszként, de kizárt, hogy hallotta volna. Még mindig egymást néztük, majd ő a tekintetét az útra vezette és én is követtem a példáját. Ám ekkor hirtelen valami elfutott előttünk az úton. A mellettem ülő lány ijedtében felkiáltott.

-Vigyázz! – hirtelen elrántottam a kormányt és amint tudtam megálltam az autóval. Csak néztem magam elé, nagyon megrémültem, viszont ekkor mintha villámcsapásként jutott volna el a tudatomig, nem egyedül ülök itt. Laynie! Istenem egy pillanatra elfeledkeztem róla! Felé kapom a fejemet és aggódóan kérdezgetni kezdem

-Jól vagy? Nem esett bajod? – nem válaszolt nekem – Laynie hallasz engem? Válaszolj kérlek! Nem sérültél meg? – erre se kaptam választ, kezdtem még jobban aggódni, közben kiszáll a járműből, engem és Ladyt itt hagyva

-A francba is! Laynie kérlek száll vissza! – kiabáltam utána. Kiszálltam én is és hozzá siettem. Oda értem hozza, megfogtam a kezét és a kocsi felé kezdtem el vezetni. Hirtelen egy lövés hallatszódott. Basszus, el kell tűnnünk innen! Már majdnem a kocsinál voltunk amikor Lady rohant be ijedtében az erdőbe. Laynie hirtelen kitépte a kezét az enyém közül és ez annyira rossz érzés volt. A kis keze pont bele illet az én kezembe, amint elengedte ürességet éreztem.

Gyorsan utána siettem, nem szabad elveszítenem a sötétben. Csak futottam utána majd mikor sikerült beérnem óvatosan magam felé fordítottam, állát megemeltem es a szemébe néztem. Láttam, ahogy végig folynak a könnycseppek a szemében. Ez a látvány szörnyű volt.

-Ilyet soha többet ne csinálj! -suttogtam neki – Úgy aggódtam – szorosan magamhoz öleltem és nem igazán akartam elengedni őt – Sajnálom kedvesem, megfogjuk majd keresni Ladyt, de most el kell mennünk innen. A sötétben úgy sincsen esélyünk. Rá pillantottam és észrevettem, hogy már nem bírta tartani magát. Zokogott.