Grow Up Inside The Hydra

28. Fejezet

Brock: 

 Miután az orvosok végeztek Becca vizsgálásával és biztosak voltak benne, hogy nem lett semmi baja a művelettől, Pierce azonnal ott termet Rollinsszal és még néhány tiszttel a nyomában. Azt sem várja meg, hogy Rebecca valamennyire feldolgozza a történteket, már ha egyáltalán fel lehet dolgozni az ilyesmit. Pierce elkezdett parancsokat osztogatni, azonnal ki akarta küldeni Beccát, hogy lássa sikerült-e véghez vinni azt, amit az apjával. 

A gondolatra, hogy ki akarja küldeni a lányt egy pillanatra letaglózott, hisz Becca még soha életében nem járt a bázison kívül sem velem, sem pedig az apjával. Folyamat azon kattogott az agyam, hogy mi lesz, amikor hirtelen kirázott a hideg és teintetemmel azonnal Beccát kerestem, aki pánikkal teli tekintetét ide-oda kapkodta a szobában, mellkasa olyan iramban emelkedett és süllyedt, hogy félő volt, ha tovább kapkodja így a levegőt, akkor nemsokára elájul. Nem gondolkodtam, szinte ösztönösen cselekedtem nem törődve az orvosokkal akik folyamatosan azt hajtogatták, hogy nem biztonságos a közelébe menni, hozzá sétáltam és két kezem közé fogtam az arcát, mint mindig mikor meg akartam nyugtatni, de ez most hatalmas hibának bizonyult. Abban a pillanatban, ahogy hozzá értem fém keze rázáródott a nyakamra, én pedig nem kaptam levegőt. A tisztek és Rollins azonnal mellettem termettek, hogy lefejtség rólam Becca kezét, de erősen tartott és nem volt hajlandó elengedni, a tekintet, amivel engem figyelt, szinte megijesztett. Nem tudom meddig tarthatott vasmarokkal, de már kezdtem azt hinni, hogy el fogok ájulni az oxigén hiánytól, mikor valami átsuhant az arcán és abban a pillanatban elengedett. 

- Na milyen érzés Parancsnok? - kérdezte Rollins kárörvendő mosollyal, mire szívem szerint felképeltem volna. 

- Miért nem próbálod ki te is? Utána egyeztetünk - mondtam tenyerem a nyakamra szorítva, biztos voltam benne, hogy sokáig rajtam marad Becca keze nyoma. 

Becky: 

 Mikor kinyitottam a szemem rettenetesen fájt a fejem, de fogalmam sem volt róla, hogy miért.  Próbáltam rá emlékezni, hogy mi történhetett, de nem tudtam, sőt egyáltalán nem tudtam felidézni semmit, még azt sem, hogy ki vagyok. Levegőt kapkodva néztem körül a helyiségben, körülöttem emberek járkáltak jobbra-balra, gépek sípoltak, de nem tudtam, hogy miért, vagy hogy egyáltalán hol vagyok. A következő pillanatban már csak azt vettem észre, hogy valaki elém lép és megragad, két keze közé fogta az arcomat. Nem gondolkodtam egy pillanatra sem, ujjaim a nyaka köré kulcsoltam és megszorítottam, nem eléggé, hogy komolyabb kárt tegyek benne, de arra elég volt, hogy ne tudjon szabadulni. Katonák gyűltek körénk, az egyiket meglátva megmagyarázhatatlan düh áradt szét egész testemben és akaratlanul is jobban megszorítottam az előttem lévőt, amitől levegő után kapot, én pedig újra felé fordítottam a tekintetem. Furcsa volt, mintha valamivel nyugodtabb lettem volna attól, hogy ott van, de nem tudtam rá választ találni, hogy miért, ha megpróbáltam csak mégjobban hasogatott a fejem, annyit viszont biztosan tudtam, ha nem is emlékeztem semmire, hogy nem fog bántani. Ő nem. Néhány pillanatig még fürkésztem azokat a se nem barna, se nem zöld szemeket, majd elengedtem a férfit. 

Az ügynök, akitől a hideg futkosott a hátamon oda szólt valamit a levegő után kapkodó másiknak, de nem figyeltem rá, folyamatosan azon voltam, hogy eszembe jusson valami akármi. Minél jobban próbálkoztam annál jobban fájt a fejem, a végén már fájdalmasan fel is nyögtem, mire a férfi újra előttem termet, mintha nem is érdekelte volna, hogy fél pillanattal korábban majdnem megfojtottam. 

- Hé, hé, hé! Semmi baj! - fogta meg mindkét csuklómat, mire megdermedtem és valami folyamatosan azt sikoltotta bennem, hogy támadjak, amíg még tudok, de nem voltam rá képes. - Ne próbálj emlékezni, csak rosszabb lesz - suttogta és nem tudtam eldönteni, hogy azért, hogy ne fájduljon meg mégjobban a fejem, vagy azért, hogy mások ne hallják. - Tudom, hogy nehéz és, hogy nem érted mi történik, de bíznod kell bennem.