Grow Up Inside The Hydra

12. Fejezet

Hangosan sikoltottam fel, ahogy az ostor újra és újra csattant a hátamon újabb vérző sebet hagyva maga után. A percek óráknak tűntek és már nem tudtam meddig tudok a lábamon állni, de tartottam magam, volt bennem annyi önbecsülés, hogy ne hagyjam a lábaim összecsuklani magam alatt. Újabb és újabb csapások következtek az én számat pedig egyre hangosabb sikolyok hagyták el. Mindjárt vége. Mindjárt vége. Bizonygattam magamnak, pedig egyáltalán nem hittem benne, a lelkem mélyén úgy éreztem, hogy sosem lesz vége. Éreztem ahogy a vér végigfolyik a hátamon, rengeteg sebből véreztem és rettenetesen fájt. Azt, hogy visszafojtsam a sikolyaimat, már régen feladtam, de sírni akkor sem sírtam, nem engedtem, hogy a könnyek végigfolyjanak az arcomon, nem adhattam meg neki azt az örömöt, hogy sírni lásson. Mély levegőket vettem, de azokat is csak szaggatottan tudtam, szemeimet amilyen erősen csak tudtam összeszorítottam, kezeim ökölbe szorultak és néha néha tettem egy-egy meddő próbálkozást arra, hogy megszabaduljak a béklyóimtól. Végül abbahagyta, hozzám sétált, eloldozott, majd a fülembe súgott.

- Legközelebb nem úszod meg ennyivel. Mára végeztünk - lépett el tőlem.

- Kár, pedig már kezdtem élvezni - húztam ki magam, nem törődve a hátamba nyilaló fájdalommal. Fél pillanat sem kellett az ökle csattant az arcomon, én pedig elterültem a földön.

- Nem sokáig lesz ilyen nagy a szád gondoskodom róla - mondta, nem feleltem csak kiköptem a számban összegyűlt vért. Rollins sem mondott többet, hanem elsétált, de nem bírta megállni, hogy ne rúgjon belém mégegyet. Valami hatalmasat reccsent, én pedig felkiáltottam, biztosra vettem, hogy eltört valamim, nagy valószínűséggel néhány bordám.

Jó ideig csak feküdtem ott, lehunyt szemmel, meg sem mozdulva. Mindenem fájt, örültem, mint majom a farkának, hogy egyáltalán élek, még a lélegzetvételek is újabb és újabb fájdalmat okoztak. Valaki megállt mellettem, azt hittem, hogy az a seggfej jött vissza.

- Máris hiányolsz? - kérdeztem továbbra is lehunyt szemmel.

- Kéne? - kérdezte az ismeretlen hang, mire kinyitottam a szemeim. Egy sötét hajú, barna szemű, 17-18 év körüli srác állt felettem. - Nem vagy semmi - nyújtotta felém a kezét amit elfogadtam és segített felállni.

- Kösz - szűrtem ki a fogaim között, nagyon fájt a hátam.

- Te vagy Barnes igaz? - kérdezte, miközben végigmért.

- Rebecca - bólintottam halvány mosollyal.

- Grant Ward - fogott velem kezet. - Mit csináltál? - kérdezte miután elengedte a kezemet.

- Hogy érted? - kérdeztem összevont szemöldökkel.

- Mit csináltál, hogy ezt érdemelted? - mutatott a hátamra.

- Nem voltam jó kislány - húztam el a számat, mire kérdőn nézett rám. - Nem úgy teljesítettem a parancsot, ahogy azt elvárta tőlem. Nem ő a parancsnokom nem érdekel mit akar - szorítottam ökölbe a kezem.

- Ki a parancsnokod? - kérdezte, én pedig közben próbáltam letörölni a vért ahonnan csak tudtam.

- Brock - mondtam, mire összefonta kezeit a mellkasán. - Brock Rumlow - korrigáltam gyorsan.

- A keresztnevén szólítod a parancsnokod? - nézett rám hitetlenül. - Miért?

- Pont azért, mert az én parancsnokom - feleltem, bár nem éreztem úgy, hogy magyarázattal tartoznék neki. - Most pedig, ha megbocsájtasz - sétáltam el mellette, de utánam szól.

- Ne fertőtlenítsem le a sebeket? - kérdezte, mire megtorpantam. - Egyedül nem menne - tette hozzá és igaza volt, a sebek némelyike olyan helyen volt, amit sehogy sem tudtam volna elérni.

- Megköszönném - préseltem ki magamból a választ. Brock azt mondta, hogy ne bízzak senkiben, de nem láttam semmi arra utaló jelet, hogy Ward ártani akarna nekem.

- Gyere! Van ott egy kisebb orvosi szoba - indult el én pedig követtem.

Már majdnem kint voltunk az edzőteremből, mikor megpillantottam valamit, vagyis valakit. Egy fiút, velem egy idős lehetett, éppen a zsákokkal edzett. Megtorpantam, ő is észre vett engem és abbahagyva a zsákok ütlegelését folyamatosan engem nézett, ahogy én is őt. Látszott az arcán, hogy próbálja eldönteni, hogy ki vagyok és én is hasonló helyzetben voltam. Tudtam, hogy ismerem, nem láttam még soha azelőtt, de valami legbelül azt súgta, hogy ismerem őt, hogy tudom ki. Néztem azokba a se nem barna se nem zöld szemekbe és olyan érzésem volt, mintha megtaláltam volna valamit, amit régen, nagyon régen elvesztettem, még az előtt, hogy egyáltalán tudtam volna róla. Olyan furcsa volt, sosem éreztem ilyet azelőtt.

- Nem jössz? - fordult vissza Ward.

- Ő ki? - kérdeztem le sem véve a szemem a fiúról.

- Fogalmam sincs - rántotta meg a vállát. - Csak néhányszor láttam, meg egyszer küzdenem kellett vele.

- Fiatalabb, mint te - mondtam, de nem tettem oda a jóval-t, pedig 4-5 év nem kis különbség, ha az erőviszonyokat nézzük.

- Nem számított, nagyon ügyes. Győzni nem győzött, de kiválóan harcolt - lépett mellém, már ő is a szóban-forgó személyt figyelve.

- Hogy hívják?

- James azt hiszem, de nem vagyok benne biztos - gondolkodott el. - Ha befejeztétek a szemezést... - kezdte és az edzője abban a pillanatban rángatta ki a fiút, talán Jamest a teremből. - Menjünk!

A szobában Ward leültetett a vizsgálóasztalra és elkezdte kitisztítani a sebeimet, amikből elég sok volt. Mindig felszisszentem, mikor az alkoholos vattát a sebhez érintette, de tűrtem reménykedve benne, hogy mire Brock hazaér, addigra elmúlik, bár erre igen kevés esélyt láttam. Már napok óta elment és Rollins már napok óta kínzott, de egyszer sem hívtam fel, nem akartam, hogy csapot-papot otthagyjon és visszajöjjön, hogy kezelésbe vegye azt a rohadékot, hogy aztán Pierce őt büntesse meg miattam, akkor már inkább tűrtem, ha nehezemre esett is.

Miközben engem ápolt Ward kérdezett dolgokat koromat és hasonlókat, én pedig mindent készségesen elmondtam, mert miért ne? Nem akarta elhinni, mikor megmondtam neki, hogy csak 13 éves vagyok, de aztán sikerült biztosítanom róla, hogy igazat mondok. Az is kiderült, hogy ő 18 és ő is elég régen van itt pont, mint én. Szimpatikus volt, rendes srácnak tűnt és itt nem sok mindenki segített volna nekem ilyen helyzetben.

- Kész vagy - mondta és a kezembe nyomott egy fehér trikót, hogy végre legyen rajtam valami a sportmelltartón kívül is.

- Köszönöm - mosolyogtam rá, amit viszonzott. - Nagyon rendes tőled, nem sokan segítettek volna - kászálódtam le az ágyról, miután felvettem a trikót.

- Ne köszönd! - rázta a fejét és valami átsuhant az arcán. - Ez gyengeség - súgta maga elé. Odasétáltam hozzá és vállára tettem a kezem.

- Nem az - ráztam a fejem. - Köszönöm Ward - álltam lábujjhegyre és egy gyors puszit adtam az arcára. - Gondolom még találkozunk - mondtam az ajtó felé sétálva, de ő nem mondott semmit. - Szia - léptem ki az ajtón és visszaindultam a szobámba. A gondolataim folyamatosan az ismeretlen fiú körül jártak, tudtam, hogy ismerem, tudtam, hogy van valami közünk egymáshoz, de nem tudtam, hogy mi lehet.