Grow Up Inside The Hydra

13. Fejezet

A napok kínzóan lassan teltek, legalábbis nekem, mivel Rollins nagyon örült annak, hogy Brock nem volt ott, így ő kedvére kínozhatott. Egyszer sem szóltam Brocknak, pedig nagyon sokszor sírta álomba magam, azt kívánva bár ott lenne mellettem és megvédene. Utáltam elismerni, de féltem, sőt rettegem nélküle. Azt akartam, hogy ő vagy apa ott legyenek velem, ami a legjobb lett volna, ha mindketten ott vannak. Velük mindig biztonságban éreztem magam, sosem féltem, tudtam, hogy megvédenek.

Hajnali négy óra volt, de nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, csak ültem az ágyon, térdeim a mellkasomhoz húzva, lábaimat átölelve. Már előre féltem, hogy mi következik, bár ezt annak a rohadéknak sosem mutattam ki. Nem tudtam Brocknak mi tartott ilyen sokáig, aztán megfordult a fejemben az is, hogy direkt nem engedik vissza. El tudtam volna képzelni Pierceről, de indokot nem találtam, hogy miért tenné. Biztos volt a dolog mögött valami, amit csak én nem tudtam.

Teltek az órák és én még mindig nem tudtam aludni, lassan már le is mondtam róla. Az volt a baj, hogy ahhoz, hogy a maximumot ki tudjam hozni magamból pihennem kellett volna, de úgy, hogy folyamatosan kattogott az agyam és a saját halálomat láttam leperegni a szemem előtt vagy száz féle változatban, nem lehetett. Hétkor, pontosan hétkor egy másodperccel sem később, mint mindig dörömbölni kezdtek az ajtómon. Én már az edzős szettemben nyitottam ajtót és mily meglepő Rollins állt előttem.

- Milyen kipihent vagy Hófehérke – vetette oda fogvégről, én pedig a szememet forgattam.

- Pedig már kezdtem azt hinni, hogy nem leszel seggfej – léptem el mellette, nem törődve dühös arckifejezésével. – Csak essünk túl rajta – mondtam fáradtan és lassan már az sem érdekelt, hogy mi lesz, csak azt vártam, hogy legyen már vége.

- Gyere! – kapta el a karom és olyan erősen megszorította, hogy elzsibbadt.

- Mondtam már, hogy ne rángass! – rántottam ki a kezem a szorításából és mikor ütésre emelte a kezét, nemes egyszerűséggel ágyékon rúgtam, majd futni kezdtem. Az edzõteremig meg sem álltam és mikor beértem magamra zártam az ajtót. Lihegve dőltem neki az ajtónak és imádkoztam érte, hogy ne törje be az ajtót, mert akkor tuti, hogy végem lesz.

- Valami gond van Rebecca? - kérdezték és mikor kinyitottam a szemem Pierceel találtam szemben magam.

- Nem - ráztam meg a fejem és abban a pillanatban, ahogy ezt kimondtam Rollins dörömbölni kezdett az ajtón. - Talán egy kis probléma - mutattam az ujjammal egy icipici méretet.

- Állj félre! - mondta komor arccal, én pedig engedelmeskedtem. Kinyitotta az ajtót, Rollins pedig az öklét a levegőbe emelve állt kívül, de mikor meglátta a főnökét egyből vigyázzba állt. - Van valami probléma ügynök? 

- Az a kis ribanc a problémám ott - mutatott rám, én pedig gonosz mosollyal néztem, ahogy úgy áll, mint aki karót nyelt. - Nem sokáig fogsz vigyorogni - mondta fenyegetően, mire egy könnyed mozdulattal, úgy ahogy Brocktól láttam, bemutattam neki. 

- Az edzésig nem eshet baja - jelentette ki Pierce, majd sarkon fordult és mutatta, hogy kövessem. Az edzésig?

- Ne hidd, hogy megúsztad - lökött meg Rollins, majd tovább ment. 

- Seggfej - motyogtam az orrom alatt. Mikor beértem a terembe a lában a földbegyökerezett a látványtól. Körben emberek, ügynökök és katonák álltak, köztük Strucker és Pierce, a kör közepén pedig egy nálam nem sokkal idősebb fiú. 

- Mi a franc? - szaladt ki a számon, bár nem akartam hangosan kimondani. 

- Vedd úgy, mint egy vizsgát! - lépett elém Strucker.