Grow Up Inside The Hydra

17. Fejezet

Serenity:

Rebeccával együttes erővel sikerült meggyőznünk azt a konok bátyámat, hogy elmenjen az orvosiba, ahol rendesen elláthatják a sérülését. Utáltam ezt az egészet úgy, ahogy volt, én már az elején megmondtam, hogy ez nem lesz jó. Nem most, hanem mikor a Hydrához kerültünk, már akkor tudtam, hogy csak szarul kerülhetünk ki belőle. Brock sosem tagadta meg a parancsokat vagy szegült ellen azoknak, most pedig majdhogynem az életét kockáztatta. Csak figyeltem az ágyban fekvő lányt és próbáltam rájönni, hogy mitől lehet olyan fontos Brocknak, hogy az életét adná érte. Látszott rajta Brock képzése, semmi kétség, ha jobban figyeltem még néhány személyiségjegyet is átvett tőle. Annyi biztos, hogy volt erő a kislányban, nem is kevés. 

- Mit szeretnél csinálni? - kérdeztem leülve a fémujjait tanulmányozó lány mellé.

- Meg akarom várni Brockot - motyogta. - Utálok arra gondolni - kezdte, majd mondandója egy nagy sóhajba fulladt. - Utálok arra gondolni, hogy miattam történt ez az egész.

- Ez nem...

- De igen - vágott a szavamba hangosabban a kelleténél. - Ha én nem vagyok, akkor Brockkal nem történik ez. Mindig tartja a hátát miattam, mindig meg akar védeni, de én ezt nem akarom, ha ebből neki baja származik, ha szenved emiatt - rázta a fejét és látszott, nem sok kell neki, hogy elsírja magát.

- Brock mindig a feje után megy, nem tehetsz ellene semmit - tettem kezem a vállára. - Azt akarod, hogy jó legyen neki és hogy pihenjen? - kérdeztem, mikor nem reagált semmit. 

- Igen - vágta rá azonnal, mire akaratlanul is elmosolyodtam. 

- Akkor hagyd, hogy edzelek kicsit - mondtam, ő pedig összevonta két szemöldökét. -, így, ha ő visszajön nem lesz dolga és kipihenheti magát. 

- Rendben - ugrott le azonnal az ágyról és kinyújtóztatta nagyvalószínűséggel zsibbadt végtagjait. - Mire várunk még? - kérdezte türelmetlenül toporogva, mire én is állásba szenvedtem magam. 

- Indulás! - tapsoltam kettőt, Rebecca pedig már kint is volt az ajtón, alig győztem követni. Már majdnem elértük az edzőtermet, mikor ismerős hang ütötte meg a fülemet. 

- Most már az egész Rumlow família a kis szajha védelmére szegődött? - kérdezte Rollins és nem tudtam nem hallani az undort a hangjában. 

- Nem unod még? - pördültem meg ökölbe szorított kézzel. Már most elegem volt a hapsiból, csak elképzelni tudtam, milyen mély gyűlöletet érezhet iránta Brock ennyi év után.

- Mit is? - kérdezte, mintha nem tudná, hogy miről beszélek. 

- Pontosan jól tudod, hogy mit. Mit ártott ő neked? Mit tehetett ellened egy gyerek, ami annyira szörnyű, hogy ezt teszed vele? - bombáztam kérdésekkel, bár válaszra nem számítottam. 

- Semmi közöd hozzá. 

- Több közöm van hozzá, mint hinnéd - mondtam, majd meg sem várva a válaszát megragadtam Rebecca kezét és kifelé igyekeztem fele. Már majdnem kint voltunk, mikor éles fájdalmat éreztem a tarkómon, majd a földre estem és még mielőtt minden elsötétedett volna halottam, ahogy Rebecca a nevemet kiáltja. 

Mikor magamhoz tértem a fejem és a tarkóm szörnyen hasogatott. Az utolsó dolog, amire emlékeztem az az volt, hogy Rebeccával kifelé tartottunk és... És hátat fordítottam annak az utolsó rohadék Rollinsnak. Azonnal talpra álltam és tekintetem Rebeccát kereste, de nem láttam sehol. Ha bármi baja esik, azt Brock sosem bocsájtja meg nekem, de én sem magamnak.