Grow Up Inside The Hydra

4. Fejezet

Brock :

Délután négy óra volt, mikor én felébredtem, azt sem tudtam mikor kómáltam be. Becca még nyugodtan aludt mellettem, nem akartam felkelteni, így kimásztam az ágyból - ami felért egy öngyilkos küldetéssel, mert még mindig belém kapaszkodott -, majd betakartam és a fürdőbe mentem. Vettem egy forró zuhanyt és közben azon rágódtam, hogy mit fogok csinálni. Nem vigyázhattam mindig lépten-nyomon a kölyökre, én sem vagyok az a fajta ember és szerintem a fejesek sem örülnének neki a babysittelnék az itt eltöltött idő alatt, mert valljuk be nem erre szerződtem. Viszont belegondolva nem igen volt más választásom, mert nem akartam, én nem akartam, hogy Rebecca mondjuk egy Rollins féle rohadékhoz kerüljön, ki tudja mit csinálna vele.

- Brock - jött a vékonyka hang a zuhanyfüggöny mögül.

- Basszus! - ejtettem el a szappant ami nagyot koppant a zuhanytálcán, majd arrébb csúszott. - Mi az? - húztam el a függönyt éppen annyira, hogy kilássak. Lenéztem az apró lányra, szemei könnyesek, pirosak és puffadtak voltak. - Menj a szobába, várj meg ott! - elzártam a vizet, megtörölköztem, majd magamra kaptam a ruháim és kimentem a szobába, ahol Becca szipogva ült az ágyon. - Hé, mi történt? - álltam meg előtte és újra elfogott azaz érzés ami már oly sokszor vele kapcsolatban, pedig alig két napja van velem, hogy nem tudom mi tévő legyek és ez annyira bosszantott. Mindig tudtam mit csináljak, erre jön ez a lány a hatalmas kék szemével, a szomorú tekintetével és minden amit eddigi tudásom hasztalanná vált. - Becca! - térdeltem le elé, de még így sem nézett rám. - Rebecca, mi történt?

- Apu nem fog visszajönni, igaz? - kérdezte szipogva a padlót nézve.

Megrökönyödve merültem el a szemeiben. Mégis mit is mondhatnék?

- Tudod... sok-sok évvel ezelőtt egyszer én is feltettem ezt a kérdést valakinek.... - nem volt valami ésszerű személyeskedni. Soha senkinek nem mondtam el ezt, de mostmár úgy is mindegy -... nem kaptam rá választ és soha nem jött vissza az akire annyira vártam. Talán hozzád sem fog, de ha belegondolok, ki is az, akire te vársz, talán még is több esélyed van. Úgy, hogy a válaszom egy határozott nem tudom.

- Nem hazudsz nekem - állapította meg Becca és még mindig könnyes szemeivel engem fürkészett.

- Azt kellene? - néztem rá érdeklődve. Annyira más volt, mint a többi korabeli, okosabb, értelmesebb, jobban felfogta mi történt körülötte.

- Nem - rázta meg a fejét. Egy ideig megint hallgatott, aztán szólásra nyitotta a száját, de akkor egy katona lépett be.

- Parancsnok! - állt meg vigyázzban.

- Igen? - néztem rá fölvont szemöldökkel.

- Mr. Pierce látni akarja - mondta én pedig bólintottam.

- Rendeben, egy perc és megyek - intettem le az ajtóban lévő férfit aki végig úgy álldogált, mint aki karót nyelt.

- Azt mondta, hogy a lányt is hozza magával - tette hozzá, majd egy gyors szalutálás után kiment.

- Csodás - morogtam az orrom alatt. - Gondolom nem tudod, hogy mit akarhat Pierce - néztem le Rebeccára aki az alsó ajkát harapdálta.

- Ha rólam van szó akkor semmi jót - motyogta csupasz lábfejét nézegetve. - Nem szeret engem, mert hibás vagyok - suttogta, én pedig értetlenül néztem rá. Hibás?

- Hogy érted azt, hogy hibás? - kérdeztem, mire megrántotta a vállát. - Na, jó, menjünk mielőtt még azért is szarban leszünk, mert elkéstünk - kaptam a kezembe, mert tudtam úgysem fog a saját lábán jönni.