Grow Up Inside The Hydra

10. Fejezet

A folyosó sötét, alig látok az orromig. Az egész hely hátborzongató, percek óta gyalogolok, mégis, mintha fél centit sem haladtam volna előre. Nincs senki rajtam kívül, ettől csak mégjobban kétségbeesem. Hatalmas csattanást hallok magam mögül, megfordulok, a lámpák feloltódnak, de így sem látok senkit. A lábam és a kezeim remegnek és csak szaggatottan tudom venni a levegőt. Félek, rettenetesen, bár igazából magam sem tudom, hogy mitől vagy kitől. Lépteket hallok, de a folyosó rettenetesen visszhangzik, így nem tudom eldönteni melyik irányból jönnek, csak riattan kapkodom a fejem ó, hogy hátha látom az illetőt.

- Töröljék ki és indítsák újra! - hallom a cryo felöl a parancsot, mire a gyomrom öklömnyi méretűre zsugorodik.

Futni kezdek a terem felé, amilyen gyorsan csak tudok, de így is mintha csak sétálnék. Hiába kapkodom a lábaimat, mintha egyre csak lassabban haladnék. Végre egy életnek tűnő idő után, elérem a cryot, de már késő. A gépet beüzemelték és a benne ülő személy - aki a világon a legtöbbet jelentette számomra - fájdalmasan felkiált, kezei ökölbe szorulnak, arca pedig eltorzul.

Szemeimbe könnyek gyűlnek, a torkom összeszorul és úgy érzem összetörtem belül. Oda akarok rohanni, de lefognak és hiába kapálózok nem eresztenek. Kiabálok, sikoltok, de nem tehetek semmit.

***

- Nem! - ültem fel az ágyban és teli torokból sikoltottam. Remegtem és kivert a víz, a könnyeim pedig elkezdtek végigfolyni az arcomon. Karokat éreztem a vállamon, mire kapálózni kezdtem. - Ne! - ütlegeltem, de hamar lefogta a karomat.

- Becca! Rebecca, nyugodj meg! - fogta össze a karjaimat. Mikor eljutott a tudatomig, hogy ki ő és hol is vagyok, valamennyire megnyugodtam.

- Brock - leheltem ki és megpróbáltam nem kapkodni a levegőt.

- Semmi baj! - fésülte el egy kósza tincsemet. Egy ideig csak kapkodtam a tekintetemet ide-oda, aztán szorosan megöleltem és sírni kezdtem. - Mi történt? - simogatta a hajamat.

- Apa... a... a cr... cryoban... a gép... - zokogtam és nem tudtam egy normális mondatot kinyögni.

- Csssssss! - csitított és az ölébe húzott. - Tudod, hogy már egy éve jégen van, addig nem törlik ki.

- És mi van, ha egyszer engem is elfelejt? - kérdeztem szipogva, nyakhajlatába támasztva a homlokomat.

- Hét éve sújkolom beléd, hogy ez nem fog megtörténni - mondta egy ásítás kíséretében, amitől bűntudatom lett, mert felébresztettem.

- Ígéred? - néztem fel rá, mire mire bizonytalanul pillantott rám, majd egy halvány, fáradt mosoly kíséretében végigsimított az arcomon.

- Ígérem. Visszafekszel?

- Aham - bólintottam, mire elengedett és lefeküdt, én pedig olyan közel húzódtam hozzá, amennyire tudtam, belekapaszkodtam a pólójába - ebből nem nőttem ki öt éves korom óta - és lehunytam a szemem.

Hét év nagyon hosszú idő és, ha akarod sem tudod elkerülni, hogy megkedveld vagy az én esetemben megszeresd azt az embert, aki tulajdonképpen felnevelt. Brock nevelt, képzett, megvédett és vigyázott rám, akkor, mikor apa nem tudott. Minden tőle telhetőt megtett, hogy megvédjen, nagyon sokszor balhézott Rollinsszal miattam, volt olyan alkalom, mikor naponta többször is. Rendszeressé vált, vagyis szinte egész életemben "természetes" volt, hogy belém köt, akár szóban, akár fizikailag. Megtanultam evvel együtt élni, igazság szerint nem is volt más lehetőségem, muszáj volt megalkudnom, ha mondhatom így.