Grow Up Inside The Hydra

16. Fejezet + Engesztelés

Becky: 

Csak rohantam és rohantam, először azt sem tudtam, hogy merre menjek. Végül valahogy a szobák folyosóján kötöttem ki, így a szó szoros értelmében berontottam az ajtón, majd bevágtam magam után és behúzódtam az egyik sarokba. Pierce elérte, amit akart, kishíján elérte, hogy embert öljek és nem érdekelte, hogy az a saját embere, csak gyilkost akart csinálni belőlem. Egy újabb Tél Katonát. Nem akartam gyilkossá válni, küzdöttem, ha kellett, vagy akár súlyosan megsebesítettem embereket, de az, hogy véget vessek valaki életének... Nem tudtam volna együtt élni vele, egyszerűen nem. Tudtam, hogy apát is mindig rémálmok gyötrik, az a sok kioltott élet, a sok könyörgés, sikoly és vér, mind kísértik őt és nem akartam, hogy velem is ugyan ez legyen. Harcos voltam, nem pedig hidegvérű gyilkos és nem is csinálhatnak belőlem azt, soha.

Halk kopogást hallottam, majd benyitottak, én pedig ökölbe szorított kézzel néztem fel, de mikor megláttam ki az azonnal ellazultam.

- Apu – leheltem ki és éreztem, ahogy a visszatartott könnyek csípik a szemem. Szomorkás mosollyal az arcán hozzám sétált, majd leült mellém és az ölébe húzott, hogy úgy öleljen át.

- Semmi baj kincsem – adott puszit a homlokomra és ringatni kezdett. – Minden rendben.

- Én majdnem... - kezdtem, de hangom zokogásba fúlt. Rázkódó vállakkal és könnyáztatta arccal bújtam olyan közel apához amennyire csak tudtam, ő pedig nyugtatóan kis körökben simogatta a hátam.

- De nem tetted és ezért rettentően büszke vagyok rád – tette két ujját az álam alá, hogy a szemébe nézzek. – el sem tudod képzelni, hogy mennyire – mondta szomorkás mosollyal az arcán.

- Tudod mi volt a legrosszabb? – kérdeztem félre nézve. – Hogy meg akartam tenni. Azt akartam, hogy ott és akkor meghaljon, meg akartam húzni a ravaszt. Meg akartam ölni – haraptam az ajkamba olyan erővel, hogy éreztem a vér fémes ízét. – Szörnyeteg vagyok – suttogtam lehajtott fejjel. Annak éreztem magam, egy lélektelen szörnynek.

- Nem! – szólalt fel apa erélyesen, majdhogynem kiabált, mire összerezzentem. – Soha többet nem akarom ezt hallani. Soha többé ne mondj ilyet magadra! Soha!

- De ha egyszer igaz – piszkáltam fémujjaimat.

- Szerinted én szörnyeteg vagyok? – kérdezte már nyugodtabban, mire vadul rázni kezdtem a fejem tiltakozás képpen.

- Nem! Soha életemben nem gondoltam, hogy szörny lennél és soha nem is fogom, amíg csak élek – néztem fel rá és megszorítottam emberi kezét. – Miért kérdezel tőlem ilyet?

- Gondolj bele én mennyi szörnyűséget tettem életem során, hány embert öltem meg puszta kézzel vagy akár fegyverrel? Hány ártatlan ember halála szárad a lelkemen Becky? – kérdezte mélyen a szemeimbe nézve.

- Nem számít! – pattantam fel, mire ő is felállt. – Téged kényszerítettek, kitörölték az emlékeidet és folyton a cryo-ba tesznek. Nem te akarod megtenni ezeket a dolgokat. Nem vagy kegyetlen gyilkos, mert nem saját magadtól döntöttél úgy, hogy megölöd azokat az embereket, hanem kitöröltek és parancsba adták, én viszont... - csuklott el a hangom és átöleltem magam, miközben próbáltam visszafojtani egy újabb sírást. – Én viszont saját magam döntöttem így, nem Pierce akarta, hogy megtegyem, nem Brock adta parancsba, hanem én akartam – suttogtam összeszorult torokkal.

- Becky nézz rám! – lépett közelebb és megsimogatta az arcomat. – Megtetted?

- Nem, de... - kezdtem volna újra, de ő a szavamba vágott.