Grow Up Inside The Hydra

9. Fejezet

Bucky:

Feküdtünk az ágyban, Becky az ujjaimmal játszadozott én pedig nem tudtam levenni a szemem sérült arcáról. Folyamatosan azon gondolkodtam, hogy mi történhetett és, hogy mi lett volna, ha a Parancsnok nem avatkozik közbe és nem védi meg. Megijesztett a tudat, hogyha nincs ott mellette, akkor a lányom lehet, hogy már nem is él, mert nem lehettem ott mellette, hogy megvédjem. Összeszorult a mellkasom a gondolatra, hogy elveszíthetem őt, nem tudtam volna együtt élni a gondolattal, hogy nem voltam képes megvédeni.

Végigsimítottam az arcán, mire felszisszen és rám nézett. Látva az arckifejezésemet a halovány mosoly eltűnt az arcáról és kíváncsian méregetett.

- Mi a baj apu? – kérdezte és feljebb húzódzkodott, hogy a mellkasomra hajthassa fejét.

- Én... - kezdtem, de torkomon akadt a szó. – Mi történt Becky? – kérdeztem, mire egy fájdalmas és dühös fintor ült az arcára.

- Brock elment, hogy hozzon valamit enni én pedig megfürödtem és mikor kiértem akkor Rollins ott állt a szobában – kezdte és könnyek gyűltek a szemébe.

- Csssssssssss, rendben, semmi baj! – öleltem magamhoz és puszit nyomtam a homlokára. – Most már nincs semmi baj.

- Apu? – nézett fel rám még mindig könnyes szemekkel.

- Mi az kincsem?

- Megint visszaküldenek majd aludni? – kérdezte halkan, a szomorúság csak úgy csengett a hangjából és tudtam nem sok kell neki, hogy elsírja magát.

- Valószínűleg – feleltem és a könnyek végig folytak az arcán, majd szorosabban hozzám bújt. – De most itt vagyok veled és nem hagyom, hogy bántsanak. Egy nap kiviszlek innen ígérem – fésültem a haját az ujjaimmal.

- Brock is jön velünk? – kérdezte mosolyogva. Tényleg nagyon megkedvelte azt az ügynököt, amit furcsáltam, ki nem állhatta a Hydrásokat.

- Meglátjuk édesem, majd meglátjuk. De most aludj! – takartam be magunkat.

- Rendben- dörgölőzött hozzám, mint egy kismacska. – Énekelsz nekem?

- Énekelek neked – feleltem mosolyogva, majd belekezdtem a dalba.

Brock:

Csak feküdtem az ágyon és folyamatosan a plafont bámultam. Nem tudtam aludni, olyan érzésem volt, mintha valami hiányozna. Nem sokat kellett gondolkoznom, hogy rájöjjek a kislány volt az. Annyira megszoktam a jelenlétét, hogy a pólómba kapaszkodva alszik el, hogy az éjszaka közepén vagy ötször felébreszt, mert wc-re kell mennie és nem mer elsétálni a fürdőig. Most szinte természetellenesnek éreztem, hogy nem volt mellettem. Hiába nem akartam bevallani még magamnak sem, megszerettem a kiskölyköt akaratomon kívül is, ami tudtam, hogy hatalmas hiba, de nem tehettem ellene semmit és talán a lelkem mélyén nem is akartam. Valami nagyon megfogott benne, talán a korához képest érett gondolkodása, az, hogy a gyermeki naivitása mellett sok dolgot reálisan lát, talán a bátorsága, az, hogy nem fél kiállni magáért. De talán ha nem engedem közel magamhoz, nem lenne hiányérzetem. De képes lettem volna rá, hogy előtte is csak a keményszívű parancsnok legyek? Biztos, hogy nem, próbáltam az elején, de nem akart összejönni, viszont most már nem is bánom. Jobb volt ezt így.

Az oldalamra fordultam és próbáltam kiüríteni a fejemet, de egyszerűen nem tudtam elaludni, valami nem hagyott nyugodni. Kikeltem az ágyból, magamra vettem egy pólót és a bakancsomat és kimentem a szobából. Tíz percet gyalogolhattam, mire elértem az ajtót és dörömbölni kezdtem rajta. Hamarosan hangos káromkodás közepette a szoba tulajdonosa az ajtóhoz lépdelt és kinyitotta azt.

- Mi a fa...? – de nem tudtam befejezni, mert az öklöm csattant az arcán.

- Megmondtam, hogy nem úszod meg – léptem be és bevágtam magam mögött az ajtót. – Mit ártott ő neked mi?! – kérdeztem kiabálva és újabb ütést mértem rá. – Csak egy gyerek! – rúgtam gyomorszájon, mire felnyögött. – Miért... - rúgás. – nem... – rúgás. – tudod... – rúgás. – őt... – rúgás. – békén... – rúgás. – hagyni? – újabb rúgás és már vért köhögött fel. – Na, ide figyelj te rohadék! – térdeltem le mellé. – Nem érsz hozzá, nem mész a közelébe, sőt még csak rá sem nézel, ha valami balszerencse folytán mégis a közelébe kerülnél, akkor, ha csak rosszul veszel mellette levegőt kicsinállak – mondtam, mire csak nevetett.

- Úgy sem lehetsz mellette mindig, nem védheted meg egyfolytában – köpött ki egy adag vért a szájából.

- Meglátjuk – álltam fel mellőle és kifelé indultam.

- Nem tudod, majd mindig megvédeni Parancsnok, valamikor el kell majd menned, ha az lesz a parancs, nem mondhatsz nemet és akkor én ott leszek.

- Ha csak egy haja szála is meggörbül, kicsinállak – fordultam vissza ökölbeszorított kézzel.

- Hidd el, ha a kezeim közé kerül, nem csak a haját kell féltened – nevetett fel én pedig abban a pillanatban álon kaptam az acélbetétes bakancsommal.

- Hagyd békén Beccát! – fordultam ki a szobából és becsaptam az ajtót.

Tudtam, hogy hülyeséget csináltam, ha jelenti az ügyet, akkor engem kicsinálnak, de nem érdekelt. Bassza meg, legalább egy helyes dolgot tegyek már ebben az ótvaros életben! Nem én számítottam ott és akkor. Nem kellett volna törődnöm Rebeccával, de nem tehettem ellene, úgy éreztem meg kell védenem akármiben kerüljön is.