Grow Up Inside The Hydra

25. Fejezet

Brock:

Kávémmal a kezemben ültem a karosszékben és onnan figyeltem Barnest. Álmában nyugodt volt, csak néha forgolódott és motyogott valamit oroszul, de aztán hamar újra elszenderül. Becca is ezt csinálta, felváltva beszélt álmában oroszul és angolul, néha még küzdött is, nem egyszer keltem fel arra, hogy kaptam egy szép jobb horgot és örülhettem, ha nem a fém kezével. Ahogy tovább néztem az ágyon fekvő katonát akaratlanul is újra azon kezdtem gondolkodni, hogy hogy képesek ennyi szörnyűséget tenni egy emberrel. A Hydránál mindenki hallotta a történetet, hogy hogyan élte túl James Barnes őrmester Zola kísérleteinek köszönhetően a zuhanást, hogyan találtak rá az oroszok és hogyan jár azóta kézről kézre, amikor valakinek éppen szüksége van rá.

Gyerekek voltunk mikor a húgommal és még néhány kölyökkel a Hydrához kerültünk és már az első napjainkon hallottunk a Tél Katonájáról. Néha elgondolkoztam rajta, hogy milyen lehet, valahogy mindig egy idősebb férfit képzeltem magam elé, vagy két méter magasat, csupa izommal és katonásra nyírt hajjal. És így, hogy itt volt előttem, akárhogy is néztem szinte még gyerek volt, persze tisztában voltam vele, hogy mikor leesett a vonatról már elmúlt huszonöt, de akkor is és belegondolni, hogy miket tett, hogy mikre vették rá. 

Újra forgolódni kezdett és motyogott valamit, majd szemei felpattantak és zihálva felült.

- Jó reggelt! - álltam fel, mire megfeszült és fém kezét ökölbe szorította, majd mikor eljutott a tudatáig, hogy ki is vagyok ellazult. - Kérsz kávét? - emeltem meg a bögrét, ő pedig egy kis idő elteltével bólintott. - Hogy iszod? - kérdeztem, mire összevonta a szemöldökeit. 

- Én... Nem... Nem tudom - vezette ujjait hosszú tincsit közé és ahogy gondolkodott meg is húzta őket. - Nem emlékszem. 

- Hé, rendben! - léptem mellé és tétovázva a vállára tettem a kezem. - Nincs semmi baj. Hozok cukrot, tejet és majd kikísérletezed, hogy hogy szereted, oké? 

- O... oké - bólogatott és nézte, ahogy elsétálok a konyháig. Egy tálcára felpakoltam egy csésze fekete kávét, a cukortartót és egy kisebb pohárba kiöntött tejet. 

- Tessék - tettem le a tálcát a dohányzó asztalra. -, kísérletezz! - tártam szét a karjaim. Ledobta magáról a takarót, kimászott az ágyból és, mint egy kisgyerek letérdelt az asztal elé. Először a sima, fekete kávéba kortyolt bele, de szinte azonnal ki is köpte, én pedig nem bírtam ki nevetés nélkül. - Hát feketén biztos nem iszod.

- Ez gusztustalan - mondta fintorogva és még a fejét is rázta hozzá. - Miért nem mondtad, hogy ez ilyen borzasztó? - kérdezte vádlóan.

- Én speciel így iszom szóval - rántottam meg a vállam, őt pedig kirázta a hideg. - Rakj bele egy kis cukrot, ha úgy iszod, mint Becca akkor négyet, meg egy kis tejet.

Tette, amit mondtam és miután megkóstolta a kávét, majdnem azonnal meg is itta az egészet. Nem voltam meglepve, Becca is liter számra volt képes kávét inni, ha pedig véletlen nem kapta meg, na arról nem beszélünk, annak nagyon csúnya vége van.

- Szeretem a kávét - mondta miután letette a bögrét. - Parancsnok? - nézett rám kiskutya szemekkel, pont úgy mint a lánya, ha nagyon akart valamit.

- Hm?

- Kaphatok még?

- Persze - vettem el a csészéjét, majd kimentem a konyhába és hoztam neki még egy adagot. Az ötödik csésze után inkább leállítottam, csak egy túlpörgött Tél Katona kellett még nekem. Nem sok kedvem volt a négy fal között tölteni a napot, szóval magamra kaptam valami kevésbé feltűnő ruhát, ami egy pár bakancsból, egy fekete farmerból és egy ugyanolyan színű pólóból állt. - Kapd össze magad Kölyök! - vágtam hozzá egy sötétszürke pólót és egy kék farmert.

- Hová megyünk? - nézett rám nagyokat pislogva.

- Ki - válaszoltam kurtán. - Öltözz át! Siess!

- Nem lesz bajod belőle?

- Avval ne törődj - tettem el a fegyverem biztos, ami biztos. - Na, ne kelljen könyörögni, öltözz!

Pórázt kellett volna kössek rá. Ez volt az első gondolatom, ahogy kiértünk az utcára és szinte majdnem rögtön szem elől tévesztettem. Egyik helyről a másikra, mint egy gyerek az édesség boltban, mindent megnézett, volt amit meg is fogdosott. A biztosítékot akkor verte ki, mikor megállított egy kutyát sétáltató nőt, letérdelt a kutya mellé és elkezdte simogatni. Magamban áldtam az eget, hogy eszembe jutott kesztyűt adni rá.

- Bocsánat - mondtam a nőnek, akié a kutya volt.

- Ó, ugyan! - legyintett és tekert a kutya pórázán. - Aranyos fiú, a testvére? - nézett fel rám, én pedig azonnal a fejem ráztam.

- Az unokaöcsém - vágtam rá, mire a nő mosolyogva bólintott, majd Barnest kezdte figyelni. - Szereted az állatokat, ugye? 

- A kutyákat igen, a macskákkal sincs semmi bajom, inkább nekik van bajuk velem - felelte folyamatosan a kutyát simogatva, nekem pedig kikerekedtek a szemeim. 

- Hé - köszörültem meg a torkom egy kis idő után. - James, menjünk, jó? Van még néhány elintézni valónk - azzal elindultunk és a nő is tovább állt. Kb tíz percig sétálhattunk, de valami megváltozott. Barnes célirányosan ment előre, nem állt meg semminél és senkinél, mint előtte. - Kölyök! - kaptam el a karját, amit azonnal kirántott a szorításónból. - Oké, nyugi! - emeltem védekezőn magam elé a kezeim. - Mi a baj? 

- Ne hívj Jamesnek! - mondta, szinte kiabálta, mire hátra hőköltem

- Jól van, nem foglak. Oké? Nem hívlak többet Jamesnek, csak nyugodj meg!

- Miért hívtál így? - kérdezte még mindig hangosan, mire többen is felénk fordultak. - Miért hívtál Jamesnek? Miért?!

- Nyugodj meg! Hallod? - kaptam el újra a karját és az egyik elhagyatottabb utcába húztam. - Nyugodj. Meg! 

- Nem!

- A rohadt életbe, az volt a kicseszett aktádra írva, azért hívtalak így - emeltem meg én is a hangom, mire megszeppenve nézett rám. 

- De nem így hívtak - motyogta az orra alatt lehajtott fejjel. - Nem így hívtak.

- Akkor hogy hívtak? - léptem közelebb hozzá, mikor biztosra vettem, hogy lenyugodott. - Hm? Hogy szólítottak? 

- Bucky, Buckynak hívtak. Ő pedig néha Bucknak - mondta a homlokát ráncolva. 

- Ki az az ő? 

- Nem emlékszem a nevére - mondta a falnak támaszkodva. - Itt van a nyelvem hegyén, de nem tudom kimondani - hunyta le a szemeit. Egy ideig csak néztem rá, először nem tudtam, hogy kire gondolhat, de abban biztos voltam, hogy fontos volt neki. 

Aztán leesett. 

- Stephanie a második neved? – néztem az ágyon üldögélő kislányra.

- Aham – bólogatott. – Apa adta, de csak annyit mondott vele kapcsolatban, hogy emlékszik valakire – rántotta meg a vállat, majd újra gondolataiba merült.

- Steve? - kérdeztem, mire felkapta a fejét. - Steve Rogers. Rá gondoltál, igaz?

- Steve - ismételte, majd bólintott. - Rá gondoltam. Stevere gondoltam.

Ezek után nem beszélt, csendben, gondolataiba merülve követett vissza a szállásig, ott leült az ágyra és csak meredt maga elé, míg én a fegyvereim tisztítottam. 

- Parancsnok? 

- Mondd Kölyök! - mondtam fel sem nézve a dolgomból. Egy jó ideig hallgatott, már azt hittem, hogy nem mondd semmit.

- Örülök, hogy vagy neki - mondta, mire letettem a fegyvert és rá néztem. 

- Miért? 

- Ha most vissza megyünk, engem újra... elaltatnak, lehet nem is láthatom majd - mondta sűrűeket pislogva. -, de te mindig ott vagy neki, számíthat rád, vigyázol rá. Ha tehetném, megkérnélek rá, hogy vidd el, vidd olyan messzire amennyire csak tudod, mert tudom, hogyha lenne rá lehetőséged, akkor meg is tennéd, de tudom, hogy nem lehet, viszont attól még nem jelent kevesebbet. 

Nem feleltem neki semmit. Nem tudtam mit mondhatnék.