Grow Up Inside The Hydra

14. Fejezet

Brock:

Levegőt kapkodva, teljesen leizzadva ültem fel az ágyon. Olyan érzésem volt, mintha valami szörnyű dolog történt volna. Nem tudtam, hogy honnan jött, de biztos voltam benne, hogy Beccával van valami, bár fogalmam sem volt róla, hogy miért érzem ezt. Azonnal kikeltem az ágyból, felöltöztem és a felettesem szobájába mentem. Muszáj volt visszamennem a bázisra, hogy megbizonyosodjak, róla minden rendben van vele. Megállás nélkül kopogtam az ajtón egészen addig, amíg ki nem nyitották.

- Mit akar parancsnok? - kérdezte a férfi álmosan.

- Engedélyt kérek visszamenni a bázisra - hadartam el.

- Két nap parancsnok - mondta és már zárta volna vissza az ajtót, de megállítottam.

- Most akarok visszamenni - jelentettem ki.

- Két nap parancsnok - ismételte meg és bezárta az ajtót.

- Bassza meg! - indultam vissza a szobámba és mikor beértem berúgtam magam mögött az ajtót. Előkerestem a telefonomat és azonnal tárcsáztam. - Vedd fel! Vedd fel! Vedd fel! - motyogtam fel s alá járkálva.

- Igen? - jött az álmos hang a vonal másik végéből.

- Brock vagyok.

- Jé! Te még emlékszel rám? - kérdezte ironikusan.

- Segítened kell - mondtam komolyan. Nagyon aggódtam Beccáért és ez a hangomon is kiütközött.

- Mi a baj? - kérdezte éberebben.

- Menj el a bázisra, keress meg egy Rebecca Barnes nevű lányt és vigyázz rá. Két nap múlva én is ott vagyok. Meg tudod ezt nekem tenni? - kérdeztem bár tudtam a választ.

- Persze - vágta rá. - Brock mi folyik itt? Ki a lány? - tette fel sorban a kérdéseket.

- Csak vigyázz rá! Kérlek! - tettem hozzá, mire egy sóhajt hallatott.

- Két nap és találkozunk.

- Igen - bólogattam, bár tudtam nem látja. - Köszönöm.

- Bármit, bármikor, te is tudod - mondta és letette.

Tudtam, hogy a legjobb emberre bíztam, bár hamarabb is eszembe juthatott volna. Már csak imádkoznom kellett, hogy időben odaérjen és hogy Beccának semmi komoly, sőt egyáltalán semmi baja ne legyen.

Becky:

Ültem a vizsgálóasztalon és tűrtem, hogy mindenféle vizsgálatokat végezzenek rajtam. Folyamatosan a fémkezemet néztem, nem akartam elhinni, hogy ez megtörtén velem. Annyira hihetetlennek tűnt az egész, de mégis megtörtént. Az egyik orvos hozzáért az illesztéshez, ami szörnyen fájt ezért reflexből ütöttem, de nem voltam tisztában az új végtagom erejével, így az orvos a szemközti falig repült. A számhoz kaptam és csak néztem, ahogy a többi orvos felsegíti a földről, közben sutyorogtak valamiről, nagyvalószínűséggel rólam. Én nem akartam annyira megütni, nem bírtam kontrolálni, egyszerűen nem ment.

Leugrottam az asztalról és szaladni kezdtem teljes erőmből, pedig lábaim remegtek, először még megállni sem bírtam rendesen, de erőt vettem magamon. Nem érdekeltek az utánam kiabálók, akik pedig megpróbáltak megállítani egyszerűen csak félre löktem. Fogalmam sem volt, hogy merre megyek, a könnyektől nem is láttam, de nem érdekelt, csak el akartam tűnni onnan. Egy üres folyosóra értem, ahol leültem az egyik sarokba és zokogni kezdtem. Miért teszik ezt velem? - tettem fel magamnak a kérdést újra és újra. - Mivel érdemeltem ki ezt? - folyamatosan csak ilyen kérdések repkedtek a fejemben össze-vissza, az őrületbe kergetve. Nem akartam ezt, nagyon nem akartam. Gyűlöltem, csak akkor fogtam fel, hogy apa miért nem szerette, ha hozzáértem vagy fémujjaival játszadoztam, akkor értettem meg csak igazán.