Egy vérfarkas társának naplója

II. - 2. fejezet

Josie

Luna akkora hévvel rontott be a szobám ajtaján, hogy kis híján orra esett. Kezében egy nagy halom ruhát tartott, amit nemes egyszerűséggel ledobott az ágyamra, majd ő is lerogyott rá és háton fekve felsóhajtott:

– A bátyám hivatalosan is őrző lett - motyogta kábultan.

– Majd éjfélkor - csuktam be a drágalátos legjobb barátnőm után az ajtót.

– Akkor is - ült fel. – Azt hiszem egyszerre büszke vagyok, de féltem is - nézett rám aggódó tekintettel. Biztatóan rámosolyogtam.

– Logan-t sose féltsd. Gyanakvó és ügyes harcos - emeltem fel egy lila ruhát és magam elé tartottam. – Inkább készüljünk a ceremóniára. Mit szólsz? - simítottam végig Luna lila ruhájának anyagát.

– Azt, hogy igazad van - bólintott, mire felnevettem.

– Úgy értem, szerinted ez a ruha jól állna nekem? - pontosítottam a kérdésemen. Erre Luna is felröhögött.

– Jaa, aha - válaszolt, majd az én szekrényemben kezdett el kotorászni. – Ezt elcsórom - jelentette ki, feltartva egy lapos talpú ezüst szandált.

– Nyugodtan - pillantottam a szandálra. – És, ha már ott vagy, vedd ki légyszi a fekete magassarkú szandált - kértem tőle.

– Te jó ég! - ámult. – Mióta van neked ilyen jó cipőd? - érdeklődött, mire vigyorogva elvettem tőle.

– Ellógtam Logan-nel a városba, amikor a végzősök mentek - feleltem. Luna hatalmas kék szemei kikerekedtek.

– Logan-nel? - kérdezte gyanakvóan. Éreztem, hogy elpirulok. Mivel nem akartam magam lebuktatni, elfordultam és az ékszerdobozomban kezdtem turkálni. De Luna nem hagyta annyiban a dolgot.

– Josie, tudod, hogy imádlak és a tesómat is, de nem egyszer próbáltátok már meg együtt. És egyik sem jött össze - emlékeztetett a fájdalmas pillanatokra. Bármennyire is rosszul éreztem magam, tudtam, hogy Luna-nak igaza van. A bátyjával háromszor szakítottunk. Én tizennégy, ő pedig tizenöt volt, mikor rájöttem, hogy nem biztos, hogy csak barátként tekintek rá, hanem igenis tetszik. De úgy igazán. Megfogott a mosolya, a hangja és sötétkék szemei. Majdnem tizenöt éves voltam, amikor először összejöttünk. Aztán összevesztünk, és szakítottunk. Majd rá pár hónapra sikerült valahogy megint egymásra találnunk. Egy teljes hónapig bírtuk. A harmadik esély negyed éve volt. Végül ezt is csupán 2 hónapig húztuk. Ez a szakítás fájt a legjobban. És nem csak azért, mert pont az én 17. születésnapom előtt váltunk külön, hanem mert eszméletlen dolgokat vágtunk egymás fejéhez, amiket utólag már nagyon megbántam. Lehet okosabb lenne távoltartamom magam tőle, de ez egyszerűen lehetetlen, ha azzal a bizonyos valakivel egy őrzőtörzshöz tartoztok. És ő... Hát szóval, Logan se kerül engem.

– Tulajdonképpen nem Logan-nel mentem, csak ő is ott volt. Tehetek arról, hogy ő is végzős? - hárítottam, elég átlátszó, idétlen módon. Luna naiv, de ezt még ő se vette be.

– Josie - kezdte halkan. – Nem szeretném, ha megint összetörné a szíved.

– Azzal már elkésett - gördült le egy könnycsepp az arcomon. Hallottam, ahogy Luna felállt az ágyról, és odajött hozzám. Szorosan átölelt.

– Miért vagyok ennyire szerencsétlen? - szipogtam.

– Hé, nem vagy az! Jobban lősz íjjal, mint egy kiképzett őrző. Kitartó vagy, nem jellemző rád, hogy bármit is feladj. Beleértve Logan és közted kialakult bonyolult kapcsolatot is.

– Köszönöm - suttogtam. A következő pillanatban, letöröltem a könnyeimet, majd éles hangulatváltás következett be. – A sötétkék ruhád annyira jól áll rajtad. Mindenképp azt vedd fel - tanácsoltam, vagyis inkább közöltem Luna-val, aki kissé csodálkozva a gyors váltásomon, de bólintott.