Egy vérfarkas társának naplója

Fuss

A fiúval nem volt ma közös órám. Amióta találkozott a tekintetünk nem tudom, hogy miért, de van valami furcsa benne. Érzem. A nap további részében nem is láttam. Nem mintha kerestem volna... Viszont David-ékba gyakran belefutottam. Ilyenkor, ha nagyon siettek valahova egyszerűen levegőnek nézett, de általában tett valamilyen "kedves" megjegyzést rám.
- Miss Brown? - nézett rám várakozóan Mr. Johnson, a biológia tanárunk.
- Tessék - rázódtam vissza a valóságba a gondoltaimból.
- Miss Brown, felírta?
- Elnézést, de mit kellett volna? - kérdeztem halkan, vörös fejjel.
- Nocsak? Miss stréber nem figyel az órán? - vigyorgott Samantha, David barátnője. Úgy látom, hogy a biosz órák lesznek a legkeményebbek, ugyanis mind a ketten jelen vannak.
- Csendet! - tett rendet az osztályban Mr Johnson és újra elismételte, amit fel kellett volna írni.

Igazi megnyugvást jelentett számomra, hogy suli után hétfőn, szerdán és pénteken is úszni járok. Nekem ez a hobbim, szenvedélyem. Éppen az uszodából mentem hazafelé egy erdő mellett, amikor remegni kezdett a föld, de ez nem olyan volt, mint egy földrengés. Inkább olyasmi, mintha valami óriási lény futna. Már éreztem ezt korábban is. Például ugyan ezt érzem, ha valaki közeledik. Ez a remegés egyre erősödött, míg végül egy fiú nem jelent meg egyenesen az... az erdőből? Aztán ahogy közeledett felismertem. Ő volt a fiú a lelátón. Elsétált volna mellettem, de hirtelen odafordultam hozzá. Még magamat is megleptem vele.
- Hé! Szia! Láttalak ma a suliban. Ebédszünetben a lelátón ültél. Engem Talia-nak hívnak, de a családom általában Lia-nak. Új vagy, ugye? - kérdeztem. A fiú felvont szemöldökkel hallgatott.
- Ja - mondta és már indult volna tovább, de én makacs Lia utána szóltam.
- Mit kerestél az erdőben?
- Azt hiszem ehhez semmi közöd - szólt komoran a válla felett és már tovább is ment. Én meg néztem utána, mint egy béna filmben. Ahogy az várható volt nem fordult vissza. De mit csinálhatott egyedül az erdőben? Hirtelen sokkal erősebben kezdtem érezni, hogy remeg a föld. A fiú ezúttal már visszafordult és csak ennyit mondott.
- Fuss!
Annyira ledöbbentem, hogy földbegyökerezett a lábam, de a remegés egyre erősödött.
- Menj már! - ordított rám, mire meg indultam. Meglepettségemre a remegés nem gátolt a futásban, hanem inkáb segített. Hátranéztem, de a fiú már nem volt sehol. Hogy tűnhet el mindig így valaki? Volt valami a hangjában amitől inkább hazáig futottam. Nem tőle féltem, csak nem tudtam, hogy mi közeledhet így. Az évek során ki tapasztaltam, hogy az emberek, állatok és járművek máshogy remegtetik meg a földet. Ez az érzés más volt. Mintha egy ember és egy állat keveréke lenne. Ember és állat...