Egy vérfarkas társának naplója

A különös fiú

- Lia, siess! El fogsz késni! - hallatszott a konyhából egy hang.
Hogy ki az a Lia? Én volnék, Talia Brown, személyesen. Hosszú szőke hajamhoz kék szem társul. Ma kezdődik a végzős évem első napja Kaliforniában. Négy éve költöztünk ide Ausztráliából. Ezalatt a négy év alatt bárki azt hiheti, hogy rengeteg barátja lesz. Nos, én ezt nem tapasztaltam, bár sokszor próbáltam kapcsolatokat kialakítani, aminek leginkább beégés, a suli lúzere, később a "totálisan láthatatlan, de, ha éppen olyan kedvem van, akkor szekáljuk egy kicsit" lány lett a következménye. Igazából már várom, hogy vége legyen ennek az utolsó évnek a gimnáziumban, hogy utána elhúzhassak egyetemre, vissza Ausztráliába. Igazából bármennyire átlagosnak, sőt lúzernek tűnök, van egy para tulajdonságom. A föld minden apró rezzenését érzem. Hogy ez miért van? Nem tudom. Nagyjából a születésem óta megvan ez a "képességem". Próbáltam utánanézni a neten, könyveket bújtam, de egyszerűen semmi megmagyarázható okot nem találtam. Anyáéknak természetesen semmit nem mondtam, mert a végén bedugnak valami diliházba. És, hogy miért kezdtem naplót írni? Fogalmam sincs. Magányos vagyok és kell valami elfoglaltság az úszás mellett. Bár van egy bátyjám, Luke, aki hónaponként jár haza az egyetemről hétvégenként. Anya és apa mindketten egy jól menő amerikai cégnél dolgoznak.
- Talia! El fogsz késni! - hallottam ismét anyu hangját, sokkal erélyesebben. Még egyszer megigazítottam magamon a suli szörnyű egyenruháját, felkaptam a táskámat és a konyhába téve egy kis kitérőt felkaptam egy almát és nyomtam anya arcára egy puszit.
- Vigyázz magadra, kincsem! - szólt utánam.
- Ne aggódj, anyu! - mondtam, kilépve a tipikus kellemes nyár végi kaliforniai reggelbe.

- Na, mi van, Talia? Jó volt a nyár? Jókat buliztál? - vigyorgott gúnyosan David, a suli menője, aki szintén végzős és mint minden egyes nyomorult évben, most is kell, hogy minimum egy közös óránk legyen, ami ebben az esetben kettő. - Ja, bocs! Nincs is kikkel! - mondta és a körülötte állók hangos nevetésben törtek ki. Az évek során megtanultam nem felvenni ezeket a beszólásokat.
- Köszönöm szépen eltelt a nyár - közöltem és az étkezőbe mentem, ugyanis ebédszünetünk volt. Az étkezőbe érve szembesültem vele, hogy nincs teljesen üres asztal. Nem szeretek mások mellé leülni, mert abból általában nem sül ki semmilyen jó. "Akkor idén is az udvaron ebédelek az otthonról hozott szendvicseket"- gondoltam magamban. Az udvaron kerestem egy helyet, ahol nyugodtan meg tudok ebédelni. Letelepedtem egy fa árnyékába, a focipálya (amihez tartozik lelátó) közelébe. Éppén csomagoltam ki a szendvicsemet, amikor észrevettem, hogy nem egyedül vagyok. A lelátón egy szőkésbarna hajú fiú ült egyedül, a suli egyenruhájában és ő is szendvicset evett. Még sosem láttam ezelőtt. Valószínű, hogy új diák. Annyira nem ült messze tőlem, hogy ne lássam körülbelül egyidős velem. Megérezhette, hogy figyelem, ezért felemelte a fejét és akkor találkozott a tekintetünk. A szőkésbarna hajához ellenben egy sötétbarna, már szinte fekete szem tartozott. Komoran nézett rám, mire gyorsan elkaptam a tekintetem róla. "Nem is annyira csúnya" - állapítottam meg magamban és beleharaptam az ebédembe. A szemem sarkából láttam, hogy feláll és elindul lefelé a lelátóról, egyenesen felém. "Biztosan tesz egy gúnyos megjegyzést. Talán meg azt hiszi, hogy bejön." - ezekkel a gondolatokkal harcoltam, amikor egyszerűen csak elsétált mellettem és bement a suli épületébe. Vajon miért ebédelt egyedül? Nem olyannak látszik, aki ha akarna, ne tudna akár a mennőkkel is barátkozni. És vajon ki lehet? Tényleg új vagy eddig csak én nem vettem észre?