Ölj meg vagy Gyógyíts meg ( Taehyung ff.)

20. Rész

Át lépve a bukott angyal szobájának küszöbét, a szívem akaratlanul is elkezdett gyorsabb ütemre váltani mert annyira izgultam mint hogyha most találkoznék a bátyámmal először..."a bátyám" fura ezt a szót használni, mindig úgy hittem, hogy egyke gyerek vagyok, de most a semmiből egy testvérrel gazdagodtam, de nem tudom, hogy örüljek-e ennek vagy sem. Mert ha most ennyire fontos vagyok neki, akkor eddig miért nem kereset? Miért hagyott ő is egyedül sínylődni az intézetbe mint a nagyi? 

A szoba olyan volt jelen helyzetbe mint egy jég verem, olyan fagyos, és olyan hideg. Mindenki csak hallgatott és a szemeiket ki meresztve tekintettek hol rám hol pedig Jungkook-ra, amitől görcsbe rándult a gyomrom, a szívem heves dobbanásai pedig azután kezdtek csak csillapodni miután Taehyung gyengéden megszorította a kezemet és biztatóan rám mosolygott, jelezve, hogy nincs semmi baj mert ő itt van velem, én pedig ezt egy hálás mosollyal viszonoztam, és ketten helyett foglaltunk egymás mellet a kék bőr kanapén. Tae ezután szorosan magához húzott, majd tekintetünk Jungkook-ra irányult aki a szoba közepén állt karba tett kezekkel.

 -Na ha már mindenki végre megérkezett, akkor kezdhetnéd is azzal, hogy Lisa az a kislány akit nekünk több mint öt évvel ezelőtt meg kellet volna öljünk?! –tért rá egyből Yoongi a lényegre, hiszen ez a kérdés engem is nagyon foglalkoztatott, de nem kellett sokat várnunk, hogy végül válaszra találjunk, mert mihelyst a férfi fel tette a kérdést Jungkook már válaszolt is neki egy bólintással. - Bassza meg! –kapott a fejéhez Yoongi. Jimin és Jennie elégé meglepetnek bizonyultak és egyből rám szegezték a tekintetüket, Taehyung pedig még szorosabban vont magához már amennyire ez lehetséges volt hiszen így is majdnem az ölébe feküdtem már, annyira erősen fogott mintha ezzel akarna bocsánatot kérni olyan miatt amit végül el sem követtek, de engem csak az érdekelt, hogy miért nem végezték be azt amit szeretek volna, hogy még is miért vagyok életben amikor nem kéne. Kisesebb hallgatás után én nyitottam szóra a számat.

 -Tudjátok mit nem értek? –gondolkodtam el, a kérdést pedig inkább magamnak tettem fel. - Hogy miért kellett volna meghalnom, és miért nem tettétek meg végül? – Címeztem a kérdéseket leginkább az előttünk állónak, majd ezután kibontakoztam Tae szorosan ölelő karjaiból és kihúztam magamat a kanapén ezt követően pedig jelentőségteljes pillantást vetettem a bukottra. –Jungkook! –sóhajtottam a nevét az említett pedig azonnal közelebb lépet felém, mihelyst a neve elhagyta az ajkaimat. - Te mindig is tudtad, hogy a húgod vagyok? –néztem fel rá.

-Mindenre választ adok, csak hallgassatok és ne vágjatok közbe! –mondta figyelmeztetőleg, majd már el is lépet az aurámból. Mély levegőt vett ezzel egy időben pedig bele túrt holló fekete hajába mielőtt bele kezdett volna. - Minden a te születéseddel kezdődött. –nézett újfent rám. - Ahogyan azt már emlegettem, egy éves voltál én pedig húsz éves amikor apánknak el kellett, hogy vigyen téged a pokolból az édesanyáddal együtt, az emberek világába vittek azok elől akik megakartak ölni téged. Azért vagy csak tizennyolc éves, száz nyolcvan lennél ha a pokolban nőttél volna fel. –mosolygott le rám. - Anyádról elég ha csak annyit tudsz, hogy mikor ott hagytak téged két meg bízható embernél kik fel neveltek téged, szenvedett, miattad is mert nem lehetet veled és azért is mert beleszeretett az ördögbe, ez miatt pedig meg fosztották minden erejétől, míg végül halandó nem lett belőle, ez pedig annyira megviselte, hogy felszívódott apánk elöl. Amikor pedig Lisa született mi akkor még nem voltunk barátok. Mindnyájan pokol béli démonok vagyunk, de még sem tudtunk akkor még egymás létezéséről, eközben pedig mind el voltunk foglalva a magunk bajaival. –nézett most rá a három férfira kik halvány mosolyt eresztettek. - Apánk egy jó darabig látogatott téged, te pedig azt hitted, hogy ő a bácsikád és, hogy messze lakik egy másik országba azért látogatott meg téged olyan ritkán az unoka bátyáddal együtt. Amikor apánk tudta, hogy eljön számára a vég, még utoljára elment hozzád elbúcsúzni és én is vele tartottam hisz látni akartam az egyetlen kis húgomat, de apánk kikötötte, hogy senki nem tudhat a hol létedről, még én magam sem, mert az veszélyes lenne rád nézve. Ezért mikor nyolc éves lettél kitörölt minden emlékemet veled kapcsolatban, csak úgy mint neked, ezért nem is tudhattad, hogy a bátyád vagyok. Nem sokra rá pedig apánkat kínok között porlasztották el, hamuvá. –szorította ökölbe a kezét az emlékek felidézésére. Tae pedig az utolsó mondat végeztével elszégyellve lehajtotta a fejét. -Azután pedig megismertelek titeket. Olyanok voltatok mint én, mind elveszett lelkek voltunk, de mindegyikünk másképp szenvedett, míg én a családom elvesztése miatt és az miatt, hogy mindig üresnek éreztem magamat valami mindig hiányzott, és most értettem meg hogy mi is volt az. –pillantott rám, nekem pedig az utolsó mondatta miatt megdobbant a szívem. -Addig például Yoongi az apja és az anyja kapzsisága miatt szenvedett, előrébb volt nekik a hatalom mint a saját fiúk. Ezért hűen követék a pokol kutya minden parancsát csak, hogy nagyobb rangúak legyenek, a fiúkra pedig csak hébe hóba néztek rá nem számított ha nem volt mit egyen, ő oldja azt meg, hogy miből, hisz erős egy gyermek, könnyen meg oldja. Jimin volt az ki hasonlóan szenvedett mint én, mivel az ő szülei az én apámhoz voltak hűségesek ezért nekik is meg kellett halniuk, de előtte brutálisan megkínozták őket, amit Jiminek végig kellett néznie és nem tehetett ellene semmit, nem tudta őket megmenteni. Tae pedig... –akadt meg a mondat elején és nagyot nyelt, majd az említett felé nézett mint ha válaszra várna tőle, hogy folytathatja-e, amire a mellettem levő férfi csak egy aprót bólintott és szorosan hozzám bújt. Kicsit furcsálltam, hogy Jimin és Yoongi véleményét nem kérdezte ki, hogy meg-e oszthat velünk ilyen mértékű titkot ellenben Taehyung-al, de a két másik férfit ez nem igazán érdekelte, hogy Jungkook megosztja ezt velem és Jennie-el. -Mit is mondhatnék egy olyan valaki elszenvedett éveiről akinek a pokol kutya az apja. –mondta ki azt amire egyáltalán nem számítottam, persze azt tudtam, hogy az apja gonosz, de arra nem gondoltam, hogy ő a pokol kutya aki ellen kell, hogy majd harcoljunk. Rá néztem Taehyung-ra akinek az arcán most semmilyen érzelmet nem láttam, csak üveges tekintettel nézett vissza rám. Nyilván haragudnom kellene rá amiért nem mondta el, de ugyan akkor meg is értem hisz erről biztos nehéz lehetett neki beszélni. -Ő neki volt a legrosszabb mindegyikünk közül, az apja folyamatos kínzásai és a sok fájdalom amin keresztül ment, nem bírta és az apja egyszerűen fogta és kitagadta őt, hogy ilyen mihaszna gyerek ő neki nem a fia. Majd évekkel később az útjaink úgy keresztezték egymást, hogy személy szerint fel kért minket Tae apja, hogy öljünk meg egy aligha elmúlt tizenhárom éves kislányt, és vele együtt azokat is akik ezt megpróbálják megakadályozni, és akkor ki bocsájtást nyerünk a pokolból, a fiát pedig vissza fogadja és elismeri fiaként. Mi mind öltünk már férfit, nőt, de gyereket soha, ezért vissza is utasítottuk az ajánlatot bármennyire is kecsegtető volt, de akkor azzal fenyegetett meg minket, hogy akkor a legfájdalmasabb körülmények között halunk meg bele értve a fiát is, ezért elfogadtuk...legalább is azt hitték, mert mi nem az emberek világába kötöttünk ki, hanem itt, és itt is maradtunk, mi mind inkább itt sínylődünk mint, hogy megrohadjunk a pokolban. Amikor pedig ide érkeztünk aközben úgy váltunk barátokká. –mosolyodott el kedvesen az utolsó mondatát kiejtve az ajkai közül. - Akkor még nem tudtam, hogy te vagy az a kislány akit ki kellett volna végeznünk, hiszen ahogy mondtam már, én azt se tudtam, hogy te vagy a húgom, az emlékeim elvesztek. Viszont azt hallottuk, hogy mivel mi nem tettük meg azt amit meg kellett volna, ezért ő személyesen intézte azt el, csak akkor nem tudta, hogy te kislányként is erős vagy és, hogy tudatalattidon kívül ki is használod azt.

 -Ez Szörnyű. –ennyit bírtam csak kinyögni annak ellenére, hogy Jungkook oly sokat ecsetelt, de attól hogy alig tudtam megszólalni az iménti hallottaktól, a lábaim maguktól indultak meg és mikor már kellően át szeltem a köztünk levő távolságot én azonnal a bátyám karjaiba borultam, ezzel együtt pedig a könnyeim is megindultak, mert az eseményeket mintha én is átéltem volna velük együtt. Nem foglalkozva vele, hogy a könnyeim megállíthatatlanul folynak le az arcomon, oda mentem a másik két fiúhoz és szorosan átöleltem őket is. Yoongi előtte habozott, éreztem ahogyan a karjaimba megfeszülnek az izmai, de végül maguktól elernyedtek és viszonozta az ölelésemet, majd végül vissza mentem Taehyung-hoz és oly erővel kapaszkodtam belé mint ha attól félnék, hogy hamuvá válik a karjaimba, de a démon sem volt rest mert úgy bújt hozzám mint egy törődésre és szeretettre éhes kisfiú. Ekkor határoztam el, hogy többet nem bújok el a felelősség alól, többet meg se próbálkozok azzal, hogy elmenjek innen jó messzire, és többet soha se mondom azt, hogy én tudom mi is a fájdalom, mert amíg nem tapasztaltam meg azt amit a négy fiú, addig elképzelni sem tudom hogy mi is az. És nem magam miatt teszem, hanem miattuk, amit el sem hiszek, mert a régi énem gúnyosan felnevetne azon, hogy én pont démonok miatt akarom a megtorlást. Addig nem nyugszom míg el nem pusztul a mostani alvilág úrra.

-Jungkook! –szólítottam meg a bátyámat amikor már kibontakoztam Tae ölelő karjai közül, az említett pedig kérdőn pillantott rám. - Ha ennyire megakar ölni, akkor eddig miért nem jött elértem az öt évem alatt? –kérdeztem felvont szemöldökkel. 

-Mert egy démon csak egyszer hagyhatja el a poklot amikor azt ő úgy akarja, Luciferen és a fián, Jungkookon kívül, és most már persze rajtad kívül, mert ti bármikor mehetek és jöhetek. –válaszolta Yoongi a bátyám helyet. 

 -Amit elkövetett akkor amikor te kislány voltál, Így elhasználta azt a potya utat. –folytatta Jungkook. 

 -De akkor még is minek vagyunk itt? Mire készítenek fel minket ha többet nem tud ide fel jönni? –értetlenkedtem. 

 -Szépségem! –sóhajtott fel Tae a hátam mögött, majd ezt követően megfordultam és a teljes figyelmemet neki szenteltem. - Yoongi csak annyit mondott, hogy csak egyszer jöhet ki onnan szabadon, amikor akar. De ezren, sőt tíz ezren, jöhetnek fel egyszerre onnan, ha eljön a vér hold, ami hosszú évek óta most lesz másodszorra. –világosított fel. 

 -De az mikor lesz? És mi lesz akkor? Hogy jönnek fel ide? Teleportálnak vagy mi a szar? –vakartam meg a tarkóm, és tényleg elgondolkoztam ezen,mert ha léteznek démonok és angyalok, ezek mellett pedig mindenkinek van képessége, akkor miért ne lehetne teleportálni is.

 -Mennyi kérdése van ennek. –forgatta meg szemeit Yoongi én pedig szúrósan néztem vissza rá. 

 -Olyankor megreped itt a föld, lesz egy kisebb föld rengés és hatalmas füst ami a lyukból tőr fel, és abból a lyukból lesznek akik kimásznak és lesznek akik kirepülnek, vagy pedig árnyékként törnek fel felé. –válaszolta Jungkook. 

 -Oké, ez eddig jó, de azt még mindig nem tudom, hogy az mikor lesz. –mondtam, de a fiúkat és Jennie-t mint ha elvágták volna, csak meredt rám a sok szempár én meg előttük álltam mint egy hülye, várva arra, hogy végre választ kapok. - Jennie? –szóltam a barátnőmhöz reménykedve, hogy legalább ő ki nyög valamit, de semmi sem hagyta el a száját. Egy perc néma csend után után végül valaki meg szólalt.

-Kevesebb mint egy hónap van hátra, és itt mindenek vége lesz, ha nem állítjuk meg őket amikor felérnek. –felelte Jimin.

Ez a válasz úgy sújtott le rám mint egy kard mely kíméletlenül ketté is vághat. Bele sem gondoltam abba, hogy ilyen kevés időnk van ahhoz, hogy felkészüljünk arra, hogy a csatába akár mind bele is halhatunk, mert eddig sosem vettem komolyan, ez miatt pedig olyan félelem lett úrrá rajtam, hogy még a víz is levert és a lábaim akaratlanul is megremegtek, a torkomban pedig csomót éreztem, egy olyan mértékűt, hogy az miatt még levegőt sem kaptam, mert én csak is egyetlen egy dologtól félek jobban mint eddig bármi mástól, az pedig a Halál.