Ölj meg vagy Gyógyíts meg ( Taehyung ff.)

27. Rész

Már csak két nap van hátra a föld megnyílásáig, ami után kezdetét veszi a háború. Ez pedig egy kicsit megrémiszt, hiszen egyedül vagyok és magam maradtam, senkim sincs ki elterelhetné a gondolataimat erről a véres csatáról, hogy ne azon rágjam magamat nap mint nap, hogy megúszom-e vajon épp bőrrel.

Az elmúlt napokban úgy éreztem magam mint egy kisértet, mint ha a saját magam árnyéka lennék, csak akkor tűntem fel amikor kellett, de azon nyomban el is tűntem amikor épp nem volt rám szükség, például amikor megbeszélést tartottunk a közelgő csata miatt, vagy amikor edzésre kellet menjek ugyanis kötelező volt ezeken megjelenem, de mihelyst végük volt, én voltam az első aki le is lépett. Annyira kerültem a többieket, hogy még véletlenül se fussak össze velük ha nem muszáj, hogy reggel csak akkor mentem le enni amikor már senki nem tartózkodott lent a konyhásokon kívül. Ez miatt olykor volt, hogy csak maradékot kaptam, de az is jobb volt mint a semmi, emellett pedig legtöbbször az edzésesekről is elkéstem, ami miatt alapos fejmosásokat kaptam, de később Jisso már hozzá szokott és vagy szemet forgatva küldött a helyemre vagy csak csípő megjegyzést tett. Ebédelni úgyszintén később mentem mint mások, így egyedül voltam újra az étkezőbe, de nem zavart mert akkor már megszoktam a csendet, csak újra vissza kellett szoknom a javító nevelői intézeti önmagamhoz, aki akkor voltam, hisz akkor is elégé magányos farkas típus voltam. De ennek ellenére most még is nehezebben megy, mert próbálok erős maradni, próbálok határozott és kemény lenni, de még is mit tegyek ha ebédnél is a sírás fojtogat miközben végig nézzek az étkezőn és rá kell jöjjek arra, hogy egyedül vagyok, és hogy mindig is egyedül voltam?! Nehéz, irtózatosan nehéz. De legalább a bennem lüktető fájdalmat már valamennyire sikerült enyhítenem, és még ha néha a sírás határán állok, akkor sem ejtek felesleges könnyeket. Utoljára aznap sírtam amikor Taehyung leöntött forró itallal, de annak már vagy négy napja. Akkor döntöttem el, hogy még ha fáj is akkor se mutatom ki, mert ők el vannak nélkülem, ők jól érzik magukat hisz nap mint nap látom a távolból, vagy ha csak kinézek az ablakomon le az udvarra, látom ahogyan vígan szórakoznak, így hát nekem sem fájhat én se érezhetem magamat rosszul. Erősnek kell tűnjek. Vagy nem is! Mert igazából az is vagyok. De akkor miért érzem az ellenkezőjét? Nekik miért tűnik olyan könnyűnek minden és nekem miért ennyire nehéz? Mint ha egy mázsás súly lenne a vállamon amitől nem tudok megszabadulni, még ha akarnám sem...

Reggel ráértem később felkelni a megszokottnál  mivel bőven van még egy órám a reggeliig, hogy mire leérek addigra mindenki el tűnjön. Így konkrétan úgy szálltam ki az ágyból mint valami zombi, majd becsoszogtam a fürdőbe elkészülni miután elő szedtem magamnak egy szkíta ruhát amely az edzéshez volt szükséges. Amikor meg voltam már a zuhanyzással, felöltöztem, és meg mostam a fogaimat is, úgy gondoltam addig a maradék tízpercben ami meg maradt, kicsit megpucolom a dupla szamuráj kardomat egy rongy segítségével, majd egy erősebb kővel pedig jól kiélezem. A súrolás után csak hallgattam ahogyan a kard elvékonyodott éles hangon szólal meg kiélezés közben, mint amikor egy kovács ütlegeli a forró vasat, ez most zene volt fülleimnek és szépen el is terelte a gondolataimat mindenről, ami nyilván nem tartott sokáig hiszen már idő volt. Egy nagy sóhaj után amit egy jó marék stressz okozott, végül leindultam reggelizni.

Hála istenek a folyosón most elég csend uralkodott ami megnyugvásra adott okot így még kevesebb az esély arra hogy össze fussak bárkivel míg le nem érek az étkezőbe, ugyanis csak a lépteimnek a puha zaja volt az ami betöltötte ezt a sivár folyosót, meg esetleg a lélegzetem ami a nagy csöndnek köszönhetően elégé kivehető volt. Lent az étkezőbe magamhoz kaptam két sonkás szendvicset és egy forró zöld teát majd le vetettem magamat az egyik sarokba, hogy ott elfogyaszthassam őket.