Ölj meg vagy Gyógyíts meg ( Taehyung ff.)

8. Rész

A másodpercek perceknek, a percek pedig óráknak tűntek. Alig vártam, hogy vége legyen. Elgondolkodtatott az, hogy vajon őrültet akarnak-e belőlünk csinálni, vagy megnézni mennyire vagyunk gyengék. Vagy esetleg így képeznek ki minket, hogy gyilkoló gépeket faragjanak belőlünk, robotokat, akik úgy fognak ugrani ahogy ők fütyülnek csak ne kínozzák tovább őket és azután se? Csak is ezek a gondolatok tartottak épp észnél, nem veszthetem el a fejemet még ha pusztítóan erős fájdalom is cikázz végig a testem minden egyes pontját. Szinte az egész pincét az én hangos ordításaim lepték be, az egészben az volt a leidegesítőbb, hogy mindig leállt pár percre Jisso és kiszámíthatatlanul jött a következő adag, de mindig egy fokkal feljebb vitte a mértéket. Taehyung meg... meg se igen moccant, nem ordított, de még csak nem is mutatta jeleit annak, hogy fáj neki. Mint ha hozzá szokott volna már a fájdalomhoz. De az meg hülyeség lenne nem? Még is ki tudna ilyenhez hozzá szokni? Ő még is tűrte leszeget fejjel és össze szorított fogakkal, de azt is az idegesség miatt tette. Nem tudom meddig bírom még... az agyam azt mondja, hogy tarts ki, nem sokára vége lesz, de a testem egészen mást mond. Ha nem lennék ki láncolva, akkor már rég a padlón fetrengenék remegve mint akinek rohamai vannak. A fejemet nem bírom megtartani ami előre bicsaklott már a sok fájdalom véget, a kezeim szinte elernyedtek már és csak a bilincs tartja meg őket, úgy ahogyan a lábaimat is. Félek, hogy ennek sosem lesz vége, addig míg valamelyikünk nem fog könyörögni a szabadulásunkért, de tudom azt, hogy az nem Tae lesz.

-Elég lesz, vagy szeretnétek még egy kicsit? Csak kérnetek kell szépen és abba hagyom. -állította le addig a gépezettet míg felemelte ránk a tekintetét, ijesztően komoly, sejtelmes, és határozott volt a nézése. Én nem válaszoltam neki, bármennyire is szeretem volna egyszerűen nem tudtam. A férfi mellettem kínjában elkezdet hangosan kacagni majd minden haragját és gyűlöletét az előttünk pár métere álló nőre vetítette ki az éj fekete szemeivel,és ez volt az a pillanat amikor is több mint egy órás kínzás után elmosolyodott.

- Nem hatnak meg azok a szemek, engem nem ijesztenek meg. -villantotta ki a fogait majd újra a gépnek szentelte a figyelmét. Nagyot nyeltem majd rá néztem nagy nehezen Tae-ra aki ha lehet még idegesebb volt, mert már elértük a maximumot.

Hirtelen hasított újra belém a fájdalom, de ezt most Tae se bírta ki egy kisebb kiabálás nélkül. Az egész testünk rázkódott. Befeszítettem minden egyes végtagomat, hogy hátha ezzel tompítom a belőlem kitörő ordibálást, de nem sikerült. Most egyszerre kaptuk meg az össze adagot egyben. Lüktetett mindenem és azt hittem szét robbanok, a testünk folyamatosan csapódott neki a vas rácsnak a jókora feszültség miatt. Nem tudom meddig fog tartani, de nem hiszem, hogy sokági bírni fogom.

-Van bennetek kurázsi azt elkel ismernem. -vigyorgott ránk mint egy elvetemült barom. Leállította a gépet majd felénk sétált, de előtte biccentett egyet az ajtó felé, majd ránk és ekkor két izzom kolosszus lépet be a bejáraton. Egyformán hasonlított a kinézetük, mind kettő kopasz volt, szempillájuk nem volt se pedig szemöldökük, a nyakukon pedig számok voltak, de nem oda voltak varratva nekik a tetkó szerű jelek , hanem bele volt nekik égetve. A magasabbiknak egy egyes romai szám volt a nyakán míg az alacsonyabbiknak egy kettes. Kattogott a zár a kezünkön és a lábunkon is ezzel eloldozva őket, de a nyakunkon még mindig ott éktelenkedett a vas nyakörv lánccal együtt amivel vezetek minket, semmi erőm nem volt ellenkezni, minden energiámat kiszipojozta a sok áram ütés, ugyan úgy Taehyung-nak is. Csak kullogtunk az őrök után mint valami jól nevelt ebek. Megértem őket követni,hisz annyira lefárasztott ez az egész,hogy már lassan a lábaimat magam után kellett húzzam, amik szerencsémre még nem adták fel a szolgálatot.