Different ▸ Michael Clifford

24. fejezet

Allie szemszöge.

- Szóval, meddig maradsz? - kérdi Michael Calumtól. Már tegnap óta velünk van a korházban. Igazán vicces srác, bárcsak ne lenne halott.
- Fogalmam sincs, haver. Bármelyik pillanatban eltűnhetek. - válaszolja Calum.
- Nem akarom, hogy elmenj. - mondja csendesen Michael.
- Én sem akarom menni - sóhajt. - Hiányoztál, és most már Allie is hiányozni fog, mivel ő csodálatos.
- Ugye? - Michael ráteszi az egyik kezét a vállamra és megpuszilja a halántékom. A szobánkban ülünk. Ez az egyetlen hely, ahol beszélhetünk Calummal anélkül, hogy őrültnek néznének, figyelembe véve, hogy Calumot senki más nem láthatja.
Kopogtatnak az ajtón, ami ugrásra és sikításra késztet.
- Sh, Allie! Semmi baj. Valószínűleg csak egy ápoló. - mondja Michael, majd az ajtóra néz. - Szabad!
Egy orvos jön be. - Üdv, Michael és Allie! Dr. Little vagyok. Én leszek az új pszichiáteretek, mivel Dr. Peters még lábadozik az incidens óta.
Mostanában csak a félelmet éreztem. Nem érzem magam szomorúnak az anyukám halálának említésére.
- Jól vagy, Allie? - kérdi.
- Nem - válaszolok azonnal.
- Miért nem?
- Mert egy kurva elmegyógyintézetben vagyok.
Ó igen, hangulatingadozásaim is vannak.
- Michael, te jól vagy? - fordul az orvos Michaelhöz.
- Igen - bólint.
- Rendben, csak érdekelt. Majd még beszélünk, de most terápiás ülésetek lesz. Korábban tervezték be. - mondja.
- Rendben - feleli Michael, és felállunk az ágyról, Calum utánozza a lépésünket. Néha elfelejtem, hogy senki más nem láthatja őt.
A terápiás ülés felé megyünk, és én leülök a normális helyemre a körben. Hallom a többi páciens susmogását körülöttem. Azt hinnéd, hogy ők itt mindenkit elfogadnak, figyelembe véve, hogy ők is betegek. De nem, én vagyok itt a legnagyobb szörnyszülött. Még Michaelnél is nagyobb.
- Szerinted meg fogja ölni magát?
- Olyan furcsa lány.
- Valószínűleg veszélyes.
Körbejárják a fejem a suttogások. Hülye emberek.
Mind utál téged.
Mindenki utál.
Meg kellene halnod.
Nagyszerűen hangzik, huh?
Naná, hogy igen. Egy rémálomban élek. Bár sose ölném meg magam. Itt van nekem Michael és csak rá van szükségem. Próbálom figyelmen kívül hagyni a hangokat, az emberit és a démonit is, a terapeutára próbálok koncentrálni, aki épp beszél:
- Azt akarom, hogy sorba, mindenki mondjon valami jót, ami vele történt. - mondja, és a bipoláris, gyilkos lány kezd. Azt mondja, hogy kitalált egy új módot, hogyan ölhet meg valakit kegyetlenül és ez őt boldoggá teszi. Azt hiszem, mindenkinek más jelent az öröm. Mindenki sorra kerül és egyenként minden elcseszett ember mond egy jó dolgot, ami vele történt. Valaki normális dolgot mond, mint például leverjen egy magas pontszámot egy videojátékban, valaki pedig, hogy feltaláljon új kínzási módszereket. Mikor végre rám kerül a sor, felállok.
- Szereztem egy új barátot. - Calumra nézek, aki a szoba hátsó felében támaszkodik a falnak.
- Igazán? - a terapeuta boldognak tűnik. - Kit?
- A neve Calum, és halott - mondom egyszerűen és leülök. Calum és Michael nevetésbe tör ki, bár csak Michaelét lehet hallani.
- Nos, ez érdekes. - feleli a terapeuta.
- Nem vagyok őrült - mondom.
- Rendben, Allie - bólint, és folytatja.
- Így nem könnyű meggyőzni az embereket, hogy nem vagy őrült. - kuncog Michael mellettem.
- Nem érdekel - csattanok fel, majd sóhajtok. - Bocsi.
- Semmi baj, szerelmem - mosolyog.
- Annyira őrült a csaj - még több susmogás a többi pácienstől.
- De az nem érdekel, ha Michael bolond, dögös.
Megharapom az ajkam, megakadályozva, hogy mondjak valamit. Mintha úgy tennének, hogy nem hallom őket.
- Megijeszt, hallottátok, hogy megölte a saját anyját?
Alapvetően én voltam. Az én hibám volt.
A te hibád volt.
Minden a te hibád.
Olyannyira harapom az ajkam, hogy érzem a vér ízét.
Tudod, hogy tenni akarsz valamit.
Ó, bassza meg. Felugrok a helyemről.
- Allie! - kiált fel Michael, de nem veszem figyelembe. Egyenesen ahhoz a lányhoz megyek, akitől a legtöbb suttogás hallatszott.
- Most mit fogsz tenni, te szörnyszülött? - kérdi, én pedig felpofozom.
- Ne legyél már ilyen hülye kurva! - lelököm a székről. Az oldalába rúgok. - Mindent hallok, ugye tudod?
- Allie, elég! - ordítja a terapeuta.
- Nem tudna békén hagyni? - megfordulok, és a terapeutára ordítok. Röhögni kezdek. - Nem vagyok bolond!
- Allie, le kell nyugodnod!
- NEM VAGYOK BOLOND! - nevetek hisztérikusan, és megfogom a virágcserepet a mellettem lévő asztalról. Rádobom a lányra a cserepet, ami az oldalát éri, összezúzva a karját.
- Allie, hagyd abba! - Michael feláll.
- Nem vagyok őrült! - ordítom a semmiségbe. A fejembe rajzanak a ködös gondolatok. - Kurvára nem tartozok ide! - keresztüldobok a szobán egy műanyag széket, ami a könyvespolcot éri, így felborítva azt.
- Allie, elég! - mondja lágyan a terapeuta.
- Mind azt hiszitek, hogy őrült vagyok! - körülnézek. - Pedig nem vagyok az. Ti csak hülyék vagytok!
Orvosok és nővérek viharzanak be a szobába. Lepróbálnak fogni, de én fészkelődök a szorításuk alatt, ütögetem, rugdosom őket. Végül a padlóra szorítnak, és én rájuk nézek. Nyugodtak, de látom a félelmet a szemükben. Egy arc kiemelkedik a többi közül, a Michaelé. Ő is lefog a földre. Veszek egy mély levegőt, ahogy Michaelt nézem. Egy éles fájdalmat érzek a karomban, Michael pedig azt tátogja "sajnálom", mielőtt elnyel a sötétség.