Different ▸ Michael Clifford

20. fejezet

Allie szemszöge.

Egy újabb szörnyű nap az elmegyógyintézetben. Komolyan, még csak ez a második napom, mint "normál" beteg, de máris utálom. Mindenhol vannak biztonsági kamerák, vagy őrök, vagy valami, ami figyel téged. Ez egy kicsit nyugtalanító. Mikor itt vagy majdnem olyan, mintha nem lenne hangod. Megpróbálhatod meggyőzni az embereket, hogy nem vagy az, amit ők mondanak, de semmi haszna. Megpróbálhatsz érvelni, de ők nem hallgatnak. Senki se lát többnek a diagnózisodnál.
Michael és én órán vagyunk, a terem végében ülünk, mint tegnap. Van egy rakat lapom, amire random dolgokat firkálok.
- Te érted miről beszél? - suttogja Michael.
- Nem is figyelek - suttogom vissza mosolyogva.
- Persze, hogy nem. - kuncog, én pedig megbököm a vállát.

Körülbelül egy óra múlva, ami inkább ötnek tűnt, az tanóra végre véget ért. Ahogy Michael és én a hall felé sétáltunk, egy nővér megállít minket.
- Dr. Peters látni szeretne benneteket. - mosolyog.
- Rendben, hol? - kérdi Michael.
- Megmutatom. - megfordul és a lifthez vezet minket. Felmegyünk a 3. emeletre és több folyosón is átvezet minket, míg Dr. Peters irodájához nem érünk.
- Itt is vagyunk. - nyitja ki az ajtót és enged be minket. A szobában egy rendőr, anya és Ms. Clifford van.
- Anya? - kérdem hitetlenkedve.
- Drágám, jól vagy? - áll fel és kitárja a karját egy ölelésre, melyet elutasítok.
- Miért vagy itt? Végre eldöntötted, hogy az egyetlen lányod megéri meglátogatni? - meredek rá.
- Édesem, csak megrémültem. Nem akartalak ezzel az őrült fiúval látni és tudtam, hogy nem vagy őrült. - mosolyog.
- Michael sem őrült. - megszorítom Michael kezét, mintha el akarnák venni tőlem.
- De igen, ő csak átmossa az agyad. - próbál meggyőzni anya.
- Elég! - forgatom meg a szemem, majd Dr. Peters-re nézek. - Miért volt szüksége ránk? Ha csak azért, hogy láthassam az anyámat, akkor azt hiszem, most már mehetünk.
Dr. Peters kuncog és megrázza fejét. - Nem. Meg kell vitatnunk a diagnózisotokat.
- Úgy érti azt, hogy maga azt hiszi, bolondok vagyunk, pedig nem? - kötekedik Michael.
Figyelmen kívül hagyja a megjegyzést és folytatja a beszélést. - Úgy látszik mindenki mást gondol. Itt az orvosok, akik szakemberek, mind egyetértenek azzal, hogy valami furcsa folyik kettőtökkel és azzal is, hogy bolondok vagytok. Minden teszt, amit elvégeztünk rajtatok is ugyanezt mutatják. Ms. Robins, úgy véli, hogy Michael a bolond, nem Allie. Ms. Clifford azalatt benyomás alatt áll, hogy egyedül, aki ebben a szobában őrült lehet, az én vagyok.
Michael felhúzza a szemöldökét az anyukájára, aki csak megvonja a vállát vigyorogva.
- Miért nem tudják elhinni, amit mondunk? - kérdem Dr. Peters-t.
- Mivel ez nem racionális. Miért üldöznének titeket démonok? Nincs bizonyítékunk és úgy hangzik, mint egy elcsépelt horror film.
- Akkor az életem egy elcsépelt, elbasszott horror film - mered rá Michael. - És maga se teszi jobbá.
- Sajnálom, de tényleg próbálok segíteni. Mindkettőtök biztonságban van bármitől, ami háborgat titeket, függetlenül attól, hogy igaz-e, amit állítatok vagy nem. Úgy gondolom a legjobb, ha itt tartunk titeket.
De olyan unalmas itt.
Nem tehetünk semmit, mindenki annyira figyel.
Szemeim kitágulnak. - Basszus.
- Mi a baj? - kérdi Ms. Clifford.
Ránézek Dr. Peters-re. - Mi van, ha azt mondom, hogy amiről maga azt hiszi, hogy nem igaz, most itt van?
- Hogy érti? - ránéz a rendőrre, aki az egyik kezét a pisztolyra helyezi.
Hallom Michael szaggatott levegővételét mellettem. - Itt vannak. Mennetek kell!
Túl késő.
Az ablak betör és a fény pislákolni kezd.
- Gyorsan, menjetek! - ordítom mindenkinek. - Kérlek, mielőtt bajotok esik!
A rendőr előhúzza a fegyverét és körbe-körbe forgatja a szobában, keresve bármit, ami fenyegetést jelentene. Dr. Peters próbálja kinyitni az ajtót, hogy kijussanak, de nem mozdul. Démoni nevetés zengeti meg a szobát.
- BASZD MEG! - Michael belever a falba. - KURVÁRA MEGMONDTUK!
Könnyek rohannak le az arcomról, ahogy próbáljuk kinyitni az ajtót, a fény lassan kialszik, míg sötét nem lesz, az egyetlen fényforrás az a lemenő nap. Mindenki mozdulatlan, csak egyeletlen lélegzetvételeket hallhatunk. Aztán egy sikoly, puskalövés és hallom, hogy egy test összeesik.
- NE! - ordítom, nem látom, hogy ki esett össze.
Mindig akkor jövünk, mikor a legkevésbé számítod.
Nem állhatunk le, kislány.
Kínozni kell.
- NE! KÉRLEK, HAGYD ŐKET BÉKÉN! - kiáltom és beletúrok a hajamba.
- ELÉG! - hallom Michael-t ordítani. Halk morgások és nyögések hallatszódnak a földön, és érzem, hogy átesek egy testen. A szám elé helyezem a kezem, hogy elfojtsam a sikításom, ahogy az ismerős, hátborzongató arcok jelennek meg előttem. Ezután, nem tudom, hogy csinálták, a kis napfény, amink volt eltűnt és totális sötétség lett. Leszorítom a szemem, megkísérelve, hogy ne lássam az arcokat, de bejutnak a fejembe, megszállva az összes gondolatom. Érzek egy hideg kezet a csuklómon, megszorít és körmök szaladnak fel a karomon. Egy újabb kéz ragadja meg erőteljesen a derekam, átdobva a szobán, a falnak csapódva. A fejem összeütközik a padlóval, felordítok fájdalmamban. Úgy érzem felrobbanok a tiszta fájdalomtól. A szobában csattanások és sikolyok hallatszódnak és dörömbölés az ajtón kívülről, mintha próbálnának bejutni.
Ez szórakoztató volt.
Hamarosan meg kell ismételnünk.
A világítás visszatér, mindenhol vér és törött bútorok. Felemelem a karom, hogy megérintsem a fejem, a kezem véresen tér vissza. A karomat zúzódások fedik be. Az ajtó kivágódik, az embereknek eláll a lélegzetük. Felnézek, hogy lássam miért. Valaki egy hatalmas vértócsában fekszik. Szemei nyitva vannak és üvegesek, arca sápadt. Egyértelműen halottak.