Different ▸ Michael Clifford

27. fejezet

Allie szemszöge.

Tudod, milyen érzés, mikor apránként kiszívják belőled az életet? Valószínűleg nem. Hát, hadd mondjam el, szívás. Szörnyű. Mintha influenzás lennél. Olyan rosszul érzed magad, hogy mozogni sem tudsz. Úgy érzed, nincs annyi erőd, hogy egy olyan egyszerű dolgot csinálj, minthogy felemeld a fejed. Lüktető fejfájásod van és hasztalannak érzed magad. Na, most ezt szorozd meg százzal. Így érzek.

Most a hideg padlón fekszem, görcsösen lélegzem. Könnyek folynak le az arcomról és előre-hátra ringatózom, megpróbálva elterelni magam.

Ha nem mondtál volna semmit, nem lennél ebben a helyzetben. Ha.

Olyan hülye vagyok. Rohadtul hülye. Talán Calum megérdemli, hogy éljen. Én vagyok a bolond lány. Calum okos, vicces és Michael megérdemel egy ilyen valakit. Egy jó, épelméjű barátot érdemel.

De most szenvedni fogsz.

Úgy érzem, bármelyik pillanatban felrobbanhatok. Kurvára fáj. Annyira kimerültem, hogy már alig tudok sírni. Mióta vagyok így? Már az időt sem tudom nyomon követni. A szoba sötét és halálszagú. Valaminek a halvány körvonalát ki tudom venni a sarokban. Eltartott egy ideig, míg kitaláltam mi az, majd rájöttem, hogy testek. Szerintem, az a szoba egy iroda volt és azok az orvosok, akik itt dolgoztak. Zavaró. Bár élettelennek érzem magam, megpróbálok egy kiutat találni. Nehéz gondolkozni, ha a gondolataid homályosak. Nem tudok tisztán gondolkodni, nem számít, mennyire próbálok. Minden, amire gondolok valaki megölésére tér vissza. Vagy bántani valakit. Nem tudod kitalálni, hogy működik egy örült ember elméje. Nem vesznek részt gondolatok a döntéseidben vagy a cselekedeteidben. Csak tiszta impulzus. Az az ember bunkó? Hát, most meg fog halni. Legalábbis az én agyam nagyjából így működik.

Ártatlan kislány, miért bonyolódtál össze vele?

Normális is lehettél volna.

De neked meg kellett ismerni a titokzatos fiút, nem?

Tudnod kellett, mi fut át az agyán.

Hát, most nézd meg hova kerültél.

Michael az egyetlen ember, akire gondolni tudok, és nem akarom megölni lassan és fájdalmasan. Látni akarom őket sírni és kegyelemért könyörögni. Azt akarom, úgy érezzenek, ahogy én. Csak meg akarok halni.

 Michael szemszöge.

19 óra.

Ki gondolta volna, hogy utat találni egy elmegyógyintézetben, ami le van rohanva démonokkal, bonyolult lesz? Valószínűleg tudnom kellett volna, de nem. Olyan mintha a kórház minden sarkában valami trükk lenne és fokozatosan rosszabbak és hátborzongatóbbak. Az első még vicces is lett volna, ha nem lennék ebben a helyzetben. Igazából, egy órán keresztül csak körbe-körbe futkároztam, anélkül, hogy észrevettem volna. Nyomás alatt voltam, csak bekanyarodtam és mentem fel a lépcsőn, mikor ugyanabba a szobába maradtam. Ez csak goromba volt. A második majdnem megölt. Ismered azokat a filmeket, amikben az ember bemegy a szobába és nyilak lövöldöznek ki a falból? Hát igen, ez történt. A harmadik undorító volt, bementem egy szobába, ami tele volt véres, fellógatott testekkel. A szag ellenállhatatlan volt, és majdnem sírtam. Mi van, ha Allie is így végzi? Ridegen, élettelenül, péppé verve? Nem tudnék együtt élni magammal, ha Allie nem éli túl. De ez nem néz ki túl jól. A csillogó páncélban levő lovagjának kéne lennem és megmenteni bármitől, ami bántani akarná. Azonban én vagyok az, aki veszélybe sodorja. Inkább a gazember vagyok, mint a királyfi.

Kimerült vagyok a futástól, szomjas vagyok és a saját meg a többi ember vérével vagyok befedve. Össze akarok esni a padlón és sírni. Bár nem tudom ezt tenni. Mérges vagyok és meg kell találnom Alliet. Mindig, mikor a térdeim gyengülni kezdenek, Alliere gondolok, és hogy meg kell bizonyosodnom arról, biztonságban van. Megígértem neki, hogy túléli. És nem tervezem, hogy megszegem az ígéretem.

Megállok egy kicsit és nekidőlök a mellettem lévő falnak. Körülnézek, de semmit se látok. Órákkal ezelőtt elvesztettem Calumot. Nem tudom, mi történt vele, de nem kéne törődnöm vele. Nincs is teljesen életben és most csak egy ember biztonságáért tudok aggódni.

Próbálok visszagondolni, a helyekre, ahol eddig voltam. Ki kell találnom melyik emeleten vagyok. Allie a legfelső emeleten van, a nyolcadikon, én pedig valahol az alsó szinten vagyok. Egy kudarc vagyok. Még a barátnőmet sem tudom megmenteni a saját problémáimtól. Ezek az hülye dolgok az én problémáim voltak, senkinek se kellett volna belekeverednie. Miért nem lehet mindenki biztonságban?

Emlékezz, te csókoltad meg azon a napon.

Ha nem tetted volna, ez nem történne meg.

Felnyögök és lecsúszok a fal mentén. Nem tudom megtenni. Nem vagyok hős. Nem is tudom, hogy jutott eszembe, hogy meg tudom megmenteni Alliet. Szeretem. Még ennyire senkit se szerettem, mint őt és ő is viszont szeret. Azt hiszem, ezért akarok hős lenni. A szerelmemet akarom biztonságban tartani. Próbálkozni fogok. Esküszöm, és addig nem állok meg, míg kész nem leszek.

18 óra, 40 perc.

Ez az egész az én hibám.

Lassan felállok, a lábam fáj, a fejem lüktet. De figyelmen kívül kell hagynom. Hunyorítok, és próbálom a sötéthez igazítani a szemem, megkísérelve, hogy lássak valamit. A zseblámpám lemerült egy órája. Ki tudom venni az ellenkező irányba lévő lépcső körvonalát. Halkan, és óvatosan odamegyek, megpróbálva nem magamra vonni a figyelmet. Mikor odaérek, habozva rálépek az első lépcsőfokra. Amikor semmi sem történik, rálépek a következőre. Már félúton voltam felfelé, mikor a lábaim kihúzódtak alólam és a lépcső tetejére lettem dobva. Émelyítő hanggal érek földet.

- Basszus! - nyögöm, és megdörzsölöm a fejem. Legalább a következő emeleten vagyok.

De újabb emelet, újabb kihívás.

Körülnézek a sötétben, kísérteties jelenlétet érzek és olyan, mintha a szoba forogna körülöttem. Leszorítom a szemem, hogy megelőzzem a szédülést. Hallok egy éles sikolyt. Nem Allitől, de így is összeszorul tőle a gyomrom.

- Valaki segítsen, kérem! - ordítja.

- Ó, Istenem - motyogom. A hang felé kezdek rohanni. Arra számítottam, hogy valami démoni lény tartja fogva a lányt, de úgy tűnik csak az egyik páciens az. A keze a nyaka köré van tekerve és egy kést szorít a hasához. Nem úgy néz ki, hogy bármilyen komoly sérülést is okoz ebben a pillanatban, de az biztos, hogy kényelmetlenséget okoz a lánynak a késsel.

- Engedd el, haver! - mondom lassan, közelebb lépve.

- Miért is? - nevet.

- Kérlek! - könyörgök. A fiú megrázza a fejét, majd hátrahajtja, ahogy nevet. A szemei mélyvörös színűre változnak és a lány hasába szúrja a kést. Felordít fájdalmában és a földre esik.

A késsel a kezembe a fiú felé futok. Megpróbálok ráugrani, de eltűnik és megjelenik mögöttem.

- Nem kaphatsz el, Michael. - mosolyog, a fogai egyeletlenek és élesek. Ez nem egy páciens. Démonok, akik ember bőrbe bújnak.

- Hagyjátok őket békén! - ordítom. - Csak engem akartok!

- Fájdalmat és szenvedést akarunk. - a démon-fiú kuncog. - A harsány kiáltásokat akarjuk hallani a félelemtől és látni, ahogy a fény elhagyja ártatlan szemüket.

Lenéz a leszúrt lányra. Nyöszörög és sír. A démon-fiú a kezével legyint egyet a lány fölött, aki azonnal ellazul. Bár nem nyugodt, hanem halott. Frusztráltan felordítok és rádobom a kést. A fiú egy fekete füstben eltűnik, követve egy távoli nevetés.

18 óra, 25 perc.

Kurva életbe.