Different ▸ Michael Clifford

11. fejezet

Michael szemszöge.

Kinéztem az ablakon és megláttam, hogy Allie és az anyukája épp akkor értek haza. Bárcsak odarohanhatnék hozzá, mindennél jobban akarok vele beszélni. Mikor vele beszélgetek, normálisnak érzem magam. Boldogabbá tesz és felemeli a lelkem. De nem beszélhetek vele. Nem kockáztatok. A hangok minden nap egyre erősebbek, azt mondják beszéljek vele és minden nap Allie egyre szomorúbb lesz. Nem tudja mit tett, amiért kerülöm őt, habár semmi ő rosszat nem csinált. Sose tudna rosszul cselekedni. Már majdnem egy hete, hogy nem beszéltünk, lassan kezdek megőrülni. Hiányzik a mosolya, a nevetése. Hiányzik, mikor beszél felcsillan a szeme. Hiányzik, hogy ő nem gondol szörnyetegnek, úgy kezel engem, mint egy normális embert. Hiányzik, hogy nem számít mennyire próbálom fenntartani a körülöttem lévő falat, ő mindig talál valamit, amivel lerombolhatja. Senkit se érdekeltem ennyire. Senki se próbálkozott nálam ennyire. Jó érzés, hogy valaki igazából  törődik velem, bár már nem fog sokáig. Ha nem beszélek vele, el fog felejteni. Minden nap egyre több barátot szerez és hamarosan el fogja felejteni a kis szörnyeteget, aki az utca túloldalán lakik.
- Michael! - hívott anya.
Kimentem a szobámból, majd le a lépcsőn. - Igen?
- Megint átmegyünk Robins-ékhoz. - mosolygott.
- Anya, nem! - gyakorlatilag ordítottam.
- Miért nem? - kérdezte, kezeit a csípőjére rakva.
- Nem lehet - beletúrtam a hajamba.
- Azt hittem barátok vagytok. - sóhajtott.
- Nem lehetnek barátaim. Az embereknek bántódásuk esik, anya. Luke nem is volt a barátom és még is megsérült! Nem tehetem - fel-alá kezdtem járkálni.
- Allie-nek még nem esett baja, igaz? Talán nem is fog, már több mint egy hónapja barátok vagytok.
- Nem így működik! Úgy csinálják, hogy úgy tűnjön, biztonságba vagyunk, pedig nem. Sose vagyunk!
- Michael, nem szeretlek így látni. Beszélned kell emberekkel, szerezned kell barátokat - megfogta a vállam és kissé megrázott.
- Sose lehetek normális, miért is próbálkozzak? - kérdeztem.
- Sajnálom, Michael. Tényleg. De Allie kedves lánynak tűnik. Okos és gyönyörű. Tudom, hogy kedveled őt. Eddig semmi se történt vele, szóval talán biztonságban van. Kérlek, meghívtak minket, csak úgy, mint egy másik családot is. Egy estébe nem hal bele senki.
Sóhajtottam. - Csak egy este. Valószínűleg nem fogok senkivel se beszélni, de rendben van, anya.
- Köszönöm, édesem - mosolygott anya. - Tudod, hogy én is biztonságba szeretném tudni az embereket, de szerintem egy kicsit ki kéne mozdulnod.
- Megértem - bólintottam.

A fürdőszobában bujkálni egy órán keresztül nem olyan szórakoztató. Unalmas és furcsa, de nem mehetek vissza. Azokhoz az emberekhez nem. Tudom, hogy mind két személy egy idős velem. Sam, Allie barátja is itt van, de őt nem bánom. Ashton, aki zavar. Nem beszélhetek vele, rá se nézhetek. Nem lehet. Az arcom a kezembe temettem és sóhajtottam, majd meghallottam, hogy kinyílik az ajtó. Francba, azt hittem bezártam. Allie sétált be és csukta be maga mögött az ajtót.
- Azt hittem bezártam - mondtam halkan.
- Be is zártad, de én kinyitottam. Tudtam, hogy itt vagy. - leült mellém a padlóra.
- Miért jöttél? - kérdeztem.
- Nem akartam, hogy egyedül legyél. Mi a baj? - kérdezte.
- Semmi. Szeretek egyedül lenni.
- Tudom, hogy zavar valami, miért nem mondod el?
- Hagyjuk.
- Nem! Tudni akarom az okát, hogy miért kerülsz engem. Úgy érzem magam, mint egy idióta, mikor beszélgetni próbálok veled, de te figyelembe se veszel. - rámnézett gyönyörű barna szemeivel.
- Csak stresszelek a suli miatt. - találtam ki gyorsan. Amennyire akartam, hogy maradjon és beszélgessünk, annyira nem kellene. Ki kell innen küldenem.
Ugyan már, a lány csak beszélgetni akar veled.
Összerezzentem a hangtól, de továbbra is Allie-re figyeltem.
Sóhajtott. - Rendben, ne mond el! Váltsunk témát. Azt mondta Ashton, hogy ismer téged.
Kissé zihálni kezdtem. - Igen, ismerjük egymást.
- Honnan?
- Barátok voltunk egy ideig, de eltávolodtunk egymástól. - lehunytam a szemem az emlékre. Vele is azt tettem, amit most próbálok Allie-vel. Fájt tudni, hogy elvesztettem a legjobb barátom és el se tudom képzelni, hogy elveszítsem a lányt, akibe beleestem.
- Ó, hát, most együtt tudnátok lógni. Az én szobámba van Sam-mel együtt. - vigyorgott.
- Nem, jó vagyok itt.
- Olyan frusztráló vagy. - kuncogott halkan.
- Bocsi - motyogtam halkan. Tudom, hogy frusztráló vagyok és a fenntartott személyiségem az idegeire mehetne. Lehet nem tudom eltaszítani magamtól, de talán majd megy magától. Nem törődtem egy emberrel sem ezelőtt. Egy puszta név említésére sem mosolyogtam. Egy nevetés hallatára sem éreztem pillangókat a hasamban. A szívem nem gyorsult fel, mikor beszélgettünk. Nem maradtam fent éjszaka egy személyre gondolva. Sose éreztem ilyet, mindaddig, míg nem találkoztam Allie-vel. Allie ragyogó és pezsgő személyisége lerombolta a falat. A falat, melyet évekig építgettem. A falat, mely nem tört meg ezelőtt. Bejutott próbálkozás nélkül és arra késztetett, hogy törődjek vele. Másfél hónap leforgása alatt beleszerettem. A gondolattól, hogy el kell löknöm magamtól a biztonsága érdekében, összeszorult a szívem.
- Michael? Mi a baj? - kérdezte, szemével aggodalmat sugallva.
- Semmi, jól vagyok.
- Michael, kérlek, ne zárj ki. - mosolygott szomorúan. - Csak most kezdtél megnyílni nekem.
Mosolyogtam rá együtt érzően. Rosszul éreztem magam miatta, de tudom, hogy nem szabad közel engednem magamhoz.
- Nem kellene érdekeljelek.
- Miért?
- Csak nem kellene.
Felálltam, kimentem a fürdőszobából, le a lépcsőn és ki a házból. Szakadt az eső és sötétedett.
Ne lökd el magadtól!
Olyan tökéletes.
Szereted őt, igaz?
Ne zárd ki azt az embert, akit szeretsz.
Furcsa, hogy eddig még semmi rosszat nem mondtak Allie-ről. Normális esetben kínoznának, arról beszélnének mennyire vágynak a fájdalmukra. Játszadoznak velem. Azt akarják, hogy tartsam magam mellettem, de nem tehetem. Leültem az út szélére, fejem a kezembe temettem és hagytam, hogy a könnyek legördüljenek az arcomon. Mi a faszért van szerelem? Csak fájdalmat okoz.
- Michael? - hallottam egy lágy hangot.
- Allie - azonnal felálltam. - Menj vissza a házba, kérlek! Meg fogsz fázni.
- Te is - felém lépett, mire én hátráltam.
- Jól vagyok.
- Michael! Abba kell hagynod! - ordította, én pedig megdermedtem. - Be kell fejezned, hogy ellöksz magadtól! Törődök veled, nem érted? Sajnálom bármi is történt a múltadban, amitől semminek érzed magad. Bármi, ami arra késztetett, hogy ellökd magadtól az embereket. De most már elég! Csak ne zárj ki, kérlek!
Könnyek szöktek ki a szeméből, bár nehéz volt észrevenni az esőtől.
- Nem érted! Én nem olyan vagyok, mint a többi ember. - mondtam halkan.
- De pont ezért kedvellek!
- Nem kedvelhetsz! -  nem hagyhatom, hogy bántódása essen.
- Miért nem? - közelebb lépett hozzám, így már csak pár lépés volt köztünk.
- Más vagyok, ami csak bántana téged. - mondtam hangosan.
- Tudod mit, Clifford? - előrébb lépett még egyet. Teljesen elázott és szemei vadságot tükröztek. - Kurvára nem érdekel! Nem érdekel a problémád! Csak te érdekelsz, a személyiséged. Meg akarom ismerni Michael Clifford-ot. De te annyira megnehezíted! Csak felejtsd el egy percre a problémád, kérlek!
- Azt akarod, úgy viselkedjek, mintha nem lenne bajom? - ordítottam.
- Igen! - meglökött a mellkasomnál fogva.
- Rendben! - ha azt akarja, hogy úgy viselkedjek, mintha normális lennék, hát legyen. Gondolkodás nélkül, itt a szakadó esőben, kizártam a hangokat és csak rá fókuszáltam. Kezeimbe vettem az arcát, magamhoz húztam és megcsókoltam. Allie-nek kissé elállt a lélegzete, de azonnal visszacsókolt. Kezei a vizes hajamba tévedtek, míg az én kezeim a derekára. A csók teli volt vággyal. A hangok a fejembe egyre és egyre hangosodtak, de nem törődtem velük. Normálisan fogok viselkedni. Eltávolodtam Allie-től és megfogtam a kezét. - Gyere!
- Hova megyünk? - kérdezte.
- Nem akarok vissza menni hozzátok és úgy tűnik, vihar közeledik. - mondtam mennydörgések és villámlások közepette. - Beszélnem kell veled, szóval menjünk az én házamba.
- Rendben. - bólintott, egy kicsit sokkoltnak tűnt. Gyorsan a házamhoz futottunk.
- Miért csináltad? - kérdezte Allie, mikor beértünk a házba.
- Micsodát? - kérdeztem, habár tudtam, hogy mire céloz.
- Megcsókoltál. - mondta, mire sóhajtottam.
- Sajnálom, nem kellett volna megtennem. - lenéztem a kezemre, ez is egy idegesítő szokásom.
- Miért gondolod ezt? - vigyorgott Allie és karjait a nyakam köré fonta.
- Azt mondtad viselkedjek normálisan, de sose fogok tudni és te valószínűleg nem érzel ugyanúgy..
Allie szakított félbe azzal, hogy ajkait az enyémnek préselte, majd kuncogva eltolt magától.
- Én is kedvellek, Michael. - elpirultam és a szívverésem felgyorsult. - Azt hittem, hogy egyértelmű.
- Miért?
- Más vagy, igen. De szerintem jó értelembe. Édes, okos és csodálatos vagy.
Látod, kedvel téged.
- De..
- Michael, csak fogadd el a tényt, hogy kedvellek - nevetett és újra megcsókolt.
Igen, Michael, fogadd el.
Nem törődve a hangokkal, tovább csókolóztunk. Úgy csókoltam, mintha nem lenne holnap, mert velem ki tudja, hogy lesz-e. Lehet önző vagyok ezért, de figyelmen kívül hagytam a hangokat. Figyelmen kívül hagytam a kis rezgést a házban. Figyelmen kívül hagytam a kísérteties jelenléteket körülöttünk. Csak is Allie-re koncentráltam. Valószínűleg később ezt meg fogom bánni, de most nem gondolok erre. Mert szerintem megérdemlem, hogy egy kicsit normális legyek.