Different ▸ Michael Clifford

Epilógus

Én, Allie Robins, bolond vagyok. Bolond, gyilkos, öngyilkos, depressziós és személyiségzavaros.
Ezeket a dolgokat mondták rám az elmúlt két év alatt. Ez a magányos két év egy zárt osztályban a Smith elmegyógyintézetben.
Ezek előtt egy boldog lány voltam. Mindig a jó oldalát néztem a dolgoknak és néha nem értettem az emberek miért szomorúak. Mindig is azt gondoltam, hogy az élet gyönyörű és lélegzel, szóval akár élvezheted is.
Most az életre úgy gondolok, mint a pokolra és nem akarok tovább lélegezni. A fájdalmam gyilkolással akarom levezetni. Embereket akarok bántani. Azt akarom tenni, amit ők tettek velem, mentálisan és fizikálisan is. Bántani akarom az orvosokat, akik idezártak. Két évvel ezelőtt, ha nem lennék itt, jól lennék. Bántani akartam a betegeket. És a rendőrséget. De leginkább magamat akartam bántani. Meg akartam ölni magam. Nem akartam élni tovább. Az összes érzelmi fájdalmam fizikai fájdalommá akartam alakítani. Utáltam a kórházat. Mindent utáltam, a virágos illattól és fehér falakig. Utáltam a terápiás üléseket, amikre járnom kellett és az ételeket, amiket szolgáltak. Utáltam a bilincseket, amiket hordanom kellett és a nyakláncot is, amit a nyakam körül viseltem, jelezve az embereknek, hogy veszélyes vagyok.
Az elmúlt két évben csak öt emberrel beszéltem. Se többel, se kevesebbel. Nem is engedték, hogy mással beszéljek. És hogy őszinte legyek, nem is nagyon társalogtam. Ők beszéltek, én pedig hallgattam, néha válaszoltam kérdésekre vagy hozzászóltam a dolgokhoz.
Ezek az emberek az orvosom, a terapeutám, Ms. Clifford, Luke és Calum volt. Senki mással nem beszélhettem, csak velük. Az orvossal és a terapeutával nyilvánvaló okokból. Calummal, Luke-kal és Ms. Clifforddal is csak ezért, mert ők is megtapasztalták azokat a dolgokat, amiket én.
Ms. Clifford nem jött gyakran, de nem is hibáztatom érte. Nem is akartam, hogy gyakran látogasson. Folyamatosan Michaelre emlékeztet, én pedig őt emlékeztetem rá. Emlékeztetjük egymást a szenvedésre, ami velünk maradt, arról a szörnyű éjszakáról. Nem szeretek Ms. Clifforddal beszélgetni.
Luke havonta egyszer-kétszer jön. Nem voltunk nagyon közel egymáshoz az incidensek előtt, de most már igen. Gyakorlatilag egész nap itt marad és felvilágosít mi történik a kórházon kívül. Azt mondja, nem nézek ki betegnek, de tudja, hogy az vagyok. Mindenki tudja. Szeretek Luke-kal beszélgetni.
Calum is a Smith elmegyógyintézet betege. Gyilkosnak, depressziósnak és bolondnak diagnosztizálták. Bár nem úgy néz ki. Mindig boldognak tűnik és mosolyog, de azt hiszem, ezek rejtik a legtöbb fájdalmat. Hetente ötször-hatszor látom. Sokszor, mivel ugyanarra a terápiás ülésre járunk. Valaki elvesztése feldolgozásán segít vagy mi. Igazából leszarom. Szeretek Calum mellett lenni.
Összességében, nem nagyon kerülök kölcsönhatásba másokkal. De hallom őket susmogni, mikor nem vagyok ott. Mindenki tudja ki vagyok. Megöltem három orvost és négyszer követtem el öngyilkossági kísérletet. És csak az elmúlt héten ötször volt nyilvánosan pánikrohamom. Az emberek úgy ismernek, mint a kórház szörnye.
Hogy tudnak hibáztatni, amiért ilyen vagyok? Tapasztaltam már meg démoni helyzetet, kínoztak már meg, néztem, ahogy az anyukámat megölik és néztem, ahogy a barátom, akit szerettem, megöli magát. Ennyi elég ahhoz, hogy bárki beteg legyen. Pár évig egyedül élni egy fehér kórházszobában elég időt ad, hogy gondolkozz. Minden rosszra és jóra emlékszel, amit valaha tettél az életedben. De olyan dolgokra is gondolsz, amiket nem nagyon lehet hová sorolni. Szerelembe esni Michaelbe is egy ilyen eset. Szerettem és még most is, még akkor is, hogy meghalt. Szerettem mellette lenni, szeretek róla gondolkodni. Szerettem, hogy mindent megtett, hogy biztonságban tartson és a végén én éltem túl. Pont, ahogy ígérte. Ő volt a csillogó páncélos lovagom, képletesen. Inkább lenne egy félénk Michael-öm szakadt farmerban és bandás pólókban, mint egy valódi lovagom. Michael volt a legcsodálatosabb ember, akivel valaha találkoztam. Mindig boldoggá tudott tenni.
Bár a problémákat Michael szerelembe esése okozta, épp ezért ez egy olyan dolog, ami se nem rossz, se nem jó. Ez okozta, hogy emberek meghaltak vagy megsérültek. Ez okozta, hogy Michael megölte magát. Azt kívánom, bárcsak itt lenne még.
Valaki kopog az ajtón és az orvosom jön be.
- Allie? Luke és Calum jöttek meglátogatni.
Felkapom a fejem. - Mindketten? Egyszerre?
- Igen - kuncog az orvos.  - Azt hittem, tudtad, hogy barátok.
- Nem, nem tudtam - mondom.
- Akkor gyere, menjünk oda hozzájuk. - mondja és mosolygok. Valóban mosolygok, mikor láthatom Calumot és Luke-ot. Gyorsan kimegyek a szobámból. Az orvos leveszi a bilincset a karomról és a látogató szobába vezet. Épp meg akartam kérdezni miért, mikor észreveszem, hogy extra mennyiségű orvos veszi körbe a szobát. Luke és Calum egy középen lévő asztalnál ülnek és csendben megköszönöm nekik. Az orvosok nem fogják hallani mit beszélnünk a szoba közepéről.
Vigyorgok, mikor meglátnak és felállnak. Odaszaladok hozzájuk és egyszerre megölelem őket.
- Hiányoztatok - motyogom Calum mellkasába.
- Te is, Allie - kuncogja Luke.
Elhúzódok. - Nem is tudtam, hogy barátok vagytok.
- Már pár hónapja azok vagyunk, azt hiszem. Legtöbbször Calumot is meglátogatom, mikor téged. - válaszol Luke.
- Ó, az jó - bólintok megértően.
- Ja, összehaverkodtunk, eltekintve az... esettől. - mondja Calum.
- Ó - sóhajtok. Néha elfelejtem, hogy ők is túlestek az incidensen. Persze, Luke nem volt annyira részese, de ettől nem lesz kevésbé ijesztő.
- Szóval, hogy vagy? - kérdezi Luke.
- Szarul - válaszolok őszintén.
- Valahogy éreztem, hogy ezt mondod - mosolyog szomorúan.
- Utálok itt lenne- motyogom.
- Én  is - ért velem egyet Calum. Bár Calumnak sokkal több szabadsága van, mint nekem, attól még mindig egy elmegyógyintézetben van. Mindenki utál itt lenni.
Kinézek az ablakon, hogy egy pillantást vessek a külvilágra. A szobámnak nincsenek ablakai és kint sem voltam már majdnem két éve. Az ablak meglepően nyitva van és ha figyelmesen hallgatok, akkor hallom a természet hangját.
Egyszer azt mondta Michael, hogy szereti a természet hangját. Azt is mondta, hogy boldognak és szabadnak érzi magát tőle. Akkor még nem tudtam mit ért azzal, hogy "szabadnak". Azt hittem egy ő normális tinédzser és azért használta a "szabad" szót, hogy költőien hangozzon. Most már rájöttem miért mondta. A természet hangja elfelejtette vele az összes problémáját. Arra emlékeztette, hogy ő is ember, része a természetnek. Az élővilág szépsége mellett tudott élni, mivel ember volt és megérdemelte. Michael sok dolgot érdemelt meg. A halál nem tartozott közéjük.
Nekem kellett volna meghalnom. Sokkal jobb ember volt, mint én és jobban megérdemelte, hogy éljen, mint én. Hagynia kellett volna meghalnom. De nem, neki egy kurva hősnek kellett lennie. Utálom ezért. De ugyanakkor jobban is szeretem érte.
Nézek ki az ablakon. Egy kicsit látom a földet és észreveszem milyen messze is van. Az emberek és az autók az úton kicsinek tűnnek. Ha valaki kiugrana az ablakon biztos meghalna.
Biztos meghalna.
Ránézek Luke-ra és Calumra, akik épp beszélgetnek, és nem figyelnek rám. Közelebbről megnézve az ablakot, észreveszem, hogy semmi sem blokkolja a kórházat a külvilágtól. Az összes rács le van szedve. Kiugrani az ablakon egy jegy a halálba. Senki sem tudja kitisztítani a gyomrod, megpróbálva eltávolítani a kárt okozó pirulákat. Senki sem tudja összevarrni a vágásaidat. Senki sem tud hamar megtalálni, hogy megmentsen a felakasztástól való haláltól. Nincs gyógymód az emberre, aki kiugrik. Azonnal meghal.
- Megérdemlem a halált - suttogom.
- Mi? - kérdezi Calum.
- Michael nem érdemelte meg, hogy meghaljon, én igen. Hagynia kellett volna meghalnom. - mondom, és a könny elkezdi csípni a szemem.
- Ne gondolj erre, Allie - mondja Luke.
- De igaz - a hangom elcsuklik egy kicsit.
- Michael azért akart meghalni, hogy megmentsen. Ennyire szeretett téged. Nem akarná, hogy így gondolkodj. - mondja Calum.
- Sajnálom - mondom nekik, majd újra az ablakra nézek.
- Allie! - mondja Luke figyelmeztetően.
- Sajnálom - ismétlem.
- Allie, elég!
- Sajnálom. - utat török az ablakhoz.
- Allie! - ordítja Calum és a szívem majd' összetör a hangjában lévő fájdalomtól.
- Allie, állj! - zokogja Luke.
Többet ordibálnak, most már az orvosok is. Az összes zajt figyelmen kívül hagyom és lerázom az embereket, akik próbálnak megfogni. Az ablakhoz jutok és kiugrom. Ahogy esek, emlékek villannak a fejembe rólam és Michaelről. Mosolygásra késztet és lehunyom a szemem. Alig van időm, hogy felfogjam a fájdalmat az ütődéstől, mielőtt elnyel a sötétség.
Egy fehér szobában ébredek, de tudom, hogy ez nem a kórház. A fényesség biztosít róla, hogy halott vagyok.
Hallok egy ismerős hangot mögöttem. Azt, amelyikre éveken át gondoltam. Azt, ami mosolyra késztet. Egy hang a férfitől, akit szeretek.
- Szia, Allie.