Different ▸ Michael Clifford

14. fejezet

Michael szemszöge.

- Biztos jól vagy? - kérdeztem Allie-től. Az ő házában ültünk és beszélgettünk, de olyan zárkózottnak tűnt. Nem ért fülég a szája és alig beszélt. Már pár napja így viselkedik.
- Igen, csak fáradt vagyok. - vont vállat. Mindig mikor megkérdem, hogy mi a baja, leráz azzal, hogy " semmi " vagy hogy " csak fáradt ".
- Tudom, hogy van valami baj. - törökölésbe helyeztem magam a kanapén és szembefordultam vele, majd megfogtam a kezét és a sajátomba helyeztem.
- Michael, nem akarlak a problémáimmal traktálni. - kuncogott. - Csak rossz napom van.
Sóhajtottam és az ölembe húztam Allie-t. - Itt vagyok neked, oké? Csak tudd, ha bármiről szeretnél beszélgetni, én meghallgatlak.
Megölelt és az arcát a mellkasomba temette. - Rendben. - motyogta. Egy puszit nyomtam a feje búbjára és végigsimítottam a haján. Még mindig nem kopott le a festék és őszintén, nekem nagyon bejön. Jól áll neki ez a szín, szerintem illik a személyiségéhez is.
- Emlékszel, mit mondtál azon az éjszakán, mikor összejöttünk? - kérdeztem.
- Sok dolgot mondtam neked. - nevetett.
- Nos, mondtál egy különleges dolgot, amire még mindig emlékszem. - mosolyogtam. - Azt mondtad, felejtsem el a problémáimat. Azt mondtad, viselkedjek teljesen normálisan és én így is tettem. És amióta úgy teszek, mintha nem lennének gondjaim, azóta nem is zavarnak annyira. Szinte ha már tényleg nem léteznének.
Igaz. Körülbelül egy héttel ezelőtt, azon a napon a hangok fokozatosan elhaltak. Kevesebb dolog történt a házamba és én nem is lehetnék boldogabb. Persze, tudom, hogy a hangok nem fognak örökre távol maradni, de talán, csak talán ha úgy viselkednék, mintha nem léteznének, akkor nem bántanának senkit. Talán hagyják, hogy normális legyek, ami lenni akarok.
- De Michael, nem hiszem, hogy az én problémám el fog tűnni. - mondta, mintha félne és most már tényleg tudni akartam, hogy mi zaklatta fel őt ennyire.
- Allie - az álla alá raktam a kezemet, így felemelve a fejét, hogy rám nézzen. - Megígérem bármin is mész keresztül, túl fogsz jutni rajta. Én itt leszek neked, ahogy a barátaid és az anyukád is. Mind szeretünk. Túl fogsz jutni rajta.
- Köszönöm, Michael. - mosolygott, kezeit körbefonta a nyakam körül és megcsókolt. Gyönyörű barna, könnyekkel teli szemeivel bámult rám. Utálom, bármi is bántsa őt. Nem akarom, hogy fájjon neki. Megérdemli, hogy a világ legboldogabb embere legyen a földön.
- Szeretlek. - csúszott ki a számon, elvörösödtem. Bár tudom, hogy már egy ideje szerelmes vagyok belé, de ez az első eset, hogy ki is mondtam.
Elpirult, ahogy mosoly kúszott arcára. Még a szemeiben is látszott a mosoly. - Én is szeretlek.
- Tényleg? - döbbentem meg, mire ő felkuncogott.
- Tényleg. - újra megcsókolt. Megfogtam a derekát és lefektettem a kanapén, nem szakítva meg csókunkat. Beletúrt a hajamba, mire én önkéntelenül felnyögtem. A kezei már a pólóm alatt voltak, az enyém pedig az oldalát dörzsölgette. Egy hangos csattanás hallatszott az emeletről, mire azonnal szétrebbentünk.
- Mi a franc volt ez? - kérdeztem, kifogyva a levegőből.
- Öm, valószínűleg semmi. - felelte gyorsan.
- Allie - tágra nyílt szemekkel néztem rá. - Mi ez az egész?
Egy újabb csattanás, de ezúttal a lépcsőtől jött, odanéztem, de nem volt ott semmi.
- Michael, félek. - megragadta a kezem és esedezve nézett rám.
- Kérlek, ne, ne, ne - motyogtam és a konyhába néztem, mikor dörömbölések hallatszódtak onnan.
- Mit tudsz, Michael? - kérdezte.
- Allie, mond el mi a franc folyik itt! - felálltam.
- Nem lehet! Meg fognak ölni. - könnyekkel teltek meg szemei. Kérlek, ne.
- Kik, Allie? - kérdeztem, bár tudtam a választ.
- Nem tudom - zokogni kezdett, ahogy a csattanások közeledtek.
- Hagyjátok békén! - ordítottam. - Hagyjátok!
Túl késő, Michael.
Nem kellett volna ezt tenned.
Most már késő megmenteni.
- M-Michael? - zokogta a nevemet és mögém nézett.
- Basszus, basszus, basszus, basszus - lassan megfordultam és egy erős erő behúzott egyet az arcomba.
- MONDTUK, HOGY NE MOND EL! - egy fülsüketítő ordítás zengett végig a házon.
- Sajnálom! - kiáltotta Allie és magzatpózba összegömbölyödött a földön.
- Kérlek! Hagyjátok békén! - ordítottam és Allie felé rohantam, de valami visszatartott.
- Semmit se tudsz tenni, Michael! - zokogta Allie.
- Kérlek, hagyjátok őt! Ne tegyétek meg újra, kérlek! Sajnálom, csak hagyjátok! - kérleltem, ahogy sötét figurák sokasága jelent körém, néha tisztán kivehető volt az arcuk is. Az arcok, amik a napjaim részéve váltak és távolodtak el nemrég. 
- TÚL KÉSŐ! - ordították újra.
Felkiáltottam, ahogy néztem Allie-t sikoltani fájdalmában. - Elég! Kérlek, fejezzétek be!
Beletúrtam a hajamba. - Ne! Elég! - tudom, hogy a könyörgésem hasztalan. Akármit mondok, nem állnak le.
Allie felé rohantam, de újra megállítottak, olyan mintha egy láthatatlan buborék venné körül, ami megállítana. Allie sírt és kiabált, míg én próbáltam túljutni az akadályon, ami szétválasztott minket. - ALLIE! Úristen, Allie! 
- Miért csináljátok ezt? - ordítottam a levegőbe. - Miért nem tudtok végre békén hagyni?
Tudod, miért nem lehet.
Láttam, hogy zúzódások kezdtek keletkezni Allie lábán és a karján, vér folyt ki az új sebeiből, amik csak úgy véletlenszerűen feltűntek.
- ELÉG! - könnyek hullottak ki a szemeimből és görcsösen vettem levegőt. A lány, akit szeretek szenved, nagy valószínűséggel haldoklik, és én nem tehetek semmit. Nem hiszem el, hogy ennyire hülye voltam. Olyan hülye, hogy elhiggyem, lehetek normális. Olyan hülye, hogy elhiggyem, szerethetek valakit anélkül, hogy fájdalmát okoznék nekik. Az orrom vérzett a korábban szerzett ütéstől, de figyelmen kívül hagytam a meleg, lefolyó folyadékot az arcomon. Figyelmen kívül hagytam a zúzódásokat a testemen, amik megjelentek és az érzést, ahogy belekarmolnak a hátamba. Erősen megmarkolták a bokáim és a csuklóim, olyannyira, hogy már alig éreztem őket. Figyelmen kívül hagytam a szúró fájdalmat a lábamban és folytattam a próbálkozást Allie eléréséhez. A házban a fények pislákolni kezdtek, Lerogytam a földre, ahogy rájöttem, hogy nem tehetek semmit. Allie teste közel volt hozzám, én pedig kinyújtottam a kezem, olyan erősen, ahogy csak tudtam, míg végül elértem őt. Megragadtam a bokáját, ő pedig felsikoltott. A sikítását egy vérfagyasztó ordítás követte. Egy erős ütést éreztem a tarkómon és a látásom elhomályosult.