Different ▸ Michael Clifford

23. fejezet

Michael szemszöge.

Öt éves korom óta az életem egy pokol. Naiv voltam akkoriban, nem tudtam, hogy nem lehetek normális. Nem tudtam, hogy az elkövetkező években depressziós lehetek. Nem tudtam, hogy bárkit, akit szeretek valaha is bántódása eshet. Tizenkét éves voltam mikor mindez tudatosult bennem. De ezek ellenére is normális gyerek akartam lenni. Próbáltam barátokat szerezni, de csak Calum volt nekem. De már nincs. Emiatt gyakorlatilag nem lélegeztem, mikor Allie róla kérdezett, hogy hogyan nézett ki, mielőtt meghalt.
- M-miért akarod tudni? - kérdem csendesen.
- Csak úgy. Próbálom elképzelni, azt hiszem. - válaszol gyorsan és leül az ágyára.
- Hát, úgy nézett ki, mint egy ázsiai - kuncogok kissé. - Mindenki azt hitte, pedig nem volt az. Kreol bőrű és barna szemű, barna haja volt. Nem igazán tudok mást mondani.
Allie összeszorítja a szemét, majd lenéz. - Michael? - mondja alig hallhatóan.
- Mi az? - az egyik kezemmel megfogom a kezét, a másikkal pedig felemelem a fejét az állánál fogva és leülök mellé.
- Mikor a terapeutához mentem..Az egyik velem maradt két órán keresztül. De aztán elment mert csak zokogtam, aztán bejött egy másik. Fiatalnak tűnt, de ő volt a legjobb terapeuta. Türelmes volt és végighallgatott, olyan volt mintha a barátom lenne. Azt mondta, hogy szerinte nem vagyok őrült és, hogy elhiszi a sztorimat.
- Kedvesnek hangzik. Szóval mi a baj? - kérdem.
- Elmondta a nevét is. Aztán keresni kezdtem és a nővérek azt mondták senki sem dolgozik itt, akit így hívnak. Összezavarodtam - sóhajt. - Michael, a neve Calum volt.
- Mást is hívhatnak Calumnak. - mondom gyorsan.
- De Michael, ő nem dolgozott itt. Senki sem látta ezelőtt és a te Calumod leírására is hasonlít. - rágcsálja idegesen az ajkát.
- De ennek nincs értelme. Az nem az én Calumom volt. Az enyém halott. - mondom kertelés nélkül. Igen, meghalt, nincs mit tagadni ezen.
- Csak furcsa - sóhajt.
- Én csak megfeledkeznék róla.
- El akarsz felejteni, Michael? - hallok egy ismerős hangot mögülem. Magamban felsóhajtok. Kérlek, miért nem élhetek normális életet? Lassan megfordulok és egy ismerős arccal találom szembe magam. - Mindenki tudja ebben a szobában, hogy sose fogsz normális életet élni. - mondja, világosan látszik, tudja, hogy mire gondolok.
- H-hogyan? - dadogom. Calum vállat von, mosolyog Alliere.
- A túlvilág unalmas, hidd el. Öregszel, aztán össze-vissza mászkálsz a világban, anélkül hogy bármit is csinálhatnál. Nem lát téged senki, nem kommunikálhatsz. Még embereket se kísérthetsz. Szívás.
Csendbe maradok, és csak bámulom. Nyilvánvalóan öregedett, egy teljesen átlagos 18 évesnek néz ki, mint amilyen lenne, ha még élne. Azonban ilyen kísérteties fénye van, a szeme pedig már majdnem fekete. Allie is ugyanúgy bámul rá, mint én.
- Igen, Michael. Egy halott ember van előtted. Lép túl rajta. Nem is örülsz, hogy láthatsz? - vigyorog. Még mindig az a gondtalan ember, akit egyszer ismertem. - Csak mert halott vagyok, nem jelenti azt, hogy nem ismersz. - forgatja meg szemét. - Tudok olvasni a gondolataidban, nem rejtegethetsz előlem semmit - Calum leül Allie mellé az ágyon és végigméri. - Szép munka, Michael. Egy főnyeremény. Volt alkalmam pár óráig beszélni vele.
Allie nyüszít egy kicsit válaszként, Calum pedig nevet. - Ugyan már, nem voltál ilyen ideges körülöttem akkor. Szerinted, én voltam a legjobb terapeuta. Bár nem vagyok az, de ez akkor is egy bók. - átkarolja, és kicsit megszorítja, mielőtt feláll.
- Miért vagy itt? - kérdem csendesen.
- Azt hinnéd, boldogabb lennél, hogy látsz. - sóhajt. - De azt hiszem, pár évig halottnak lenni, eltaszít téged az emberektől.
- Sose felejtettelek el - mondom gyorsan. - Csak össze vagyok zavarodva.
- Meguntam a túlvilágot, így éltem azzal a lehetőséggel, hogy meglátogathatom azokat az embereket, akiket választok, és nekem rátok esett a döntésem. Miután végeztem itt, máshová megyek. Nem mondták hová, csak azt tudom, hogy nem a túlvilágra. - Calum a falnak dől. - Csak ti ketten láthattok engem.
- Miért nem a családod választottad? - kérdem. Még mindig nem tudom elhinni, hogy most itt van.
Szomorúan mosolyog. - Végre túljutottak rajtam. Nem számít, mennyire hiányoznak nekem, nem léphetek be az életükbe csak egy kis időre. Csak még több fájdalmat okozna nekik és ezt nem érdemlik meg. Végre újra boldogok.
- Sajnálom - mondom.
- Ne tedd, Michael. Semmiért sem hibáztatlak. Te voltál az egyetlen legjobb barátom. Bár nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó is, de te tetted életem utolsó évét a legjobbá. Csodálatos srác vagy és bárcsak, olyan életed lenne, mint amilyet megérdemelsz. - És ekkor vesztem el. Róla gyorsan Alliere nézek, majd Calumhoz rohanok és átölelem. A teste melegebb, mint egy emberé, talán ez a mellékhatása halottnak lenni.
- Annyira sajnálom, Calum! Nem ezt érdemled. Tudnom kellett volna, hogy nem szabad emberekkel beszélnem. - zokogom.
- Michael, nem hibáztatlak - ismétli magának. - Csak normális akartál lenni. Tudom, nem akartad, hogy meghaljak.
- Annyira sajnálom! - eltolom magam. - Sosem akartam, hogy valakinek bántódása essen.
- Jó srác vagy, Michael. Meg kell védened a barátnőd. - mutat Alliere. Ránézek, csak ott ül, szomorúan mosolyogva, szeme könnyel van telve.
- Már elfogadtam, hogy meg fogok halni.
- Nem, megígértem, hogy élve fogsz kijutni ebből! - mondom szigorúan, a hangom reszelős.
- Nem teheted - sóhajt.
- Ez nem igazságos! - ordítom, és az egyik párnám keresztüldobom a szobán.
- Michael, nyugodj meg! - Allie feláll, és felém jön.
- Nem akarom, hogy bajod essen - a hangom rekedt.
- Hé, hé, hé - töröl le egy könnycseppet az arcomról. - Szeretlek, oké?
- Én is szeretlek - mosolygok.
- Ugh - nyög Caum. - A párok megbetegítenek. Cukik vagytok meg minden, de ez nem igazságos. Halott emberek nem kapnak csajt.
Lehet az is az oka, hogy kimerült, lehangolt és még mindig sokkban vagyok, de kitör belőlem a nevetés. Nem csak az a normális nevetés, hanem mikor már a hasad is fáj. Az a fajta nevetés, ami sírásra késztet. Majd mikor sírni kezdesz, rájössz, hogy az életed egy csődtömeg, így igazából sírni kezdesz.
- Michael, le kell nyugodnod - mondja Calum.
- Tudom - letörlöm a könnyeimet.
- Tudnod kéne, hogy ez még csak a kezdet. Még nem is láttad a legrosszabbat. - mondja Calum szomorúan. - Sajnálom.
- Hogy érted? - kérdi Allie.
- Addig, amíg Michael él, csak rosszabb lesz a helyzet. Ezek a dolgok próbálják megölni, úgy hogy körülötte mindenkit bántanak. Addig nem állnak le, míg meg nem hal. - magyarázza neki Calum, mivel én már ezt tudom.
- Ó - mondja halkan.
- Sajnálom, hogy egy szörnybe szerettél bele. - mondom.
- Én nem - mosolyog rám. - Igen, pokolian félek. De sose fogom megbánni, hogy beléd szerettem.  - lágyan szájon puszil. - És Calum se fogja megbánni, hogy a barátod lehetett.
- Igaza van - mondja Calum.
- Ez nem igazságos. - leülök az ágyamra, felhúzom a lábam és átkarolom őket.
- Nem bizony - Calum mellém ül. - Semmi rosszat nem érdemelsz az életedben. Te voltál a legjobb srác, akivel valaha találkoztam. Mások boldogságát akartad, még ha ez azt jelentette, hogy te nem lehetsz az. Csodálatos életet érdemelsz, sajnos, hogy ez nem lehet. De minden tőled telhetőt meg kell tenned, hogy olyan életet legyen, amilyet megérdemelsz.
- De ez csak fájdalmat okoz az embereknek. - motyogom.
- De, ha szenvednünk kell, örülünk, hogy miattad. - Allie a másik oldalamra ül. - Sosem tudhatod, merre sodor az élet. A jó embereknek lehet rossz életük, a rossz embereknek pedig lehet jó. Csak együtt kell sodródj az élettel, ami megadatott neked.
- Nagyszerű vagy és örülök, hogy ismerhettelek.  - Calum megveregeti a vállam.
- Nem vagyok nagyszerű. Két lábon járó fájdalom vagyok. - mondom.
- Mégis sok ember törődik veled. - feleli Allie.
- Sajnos - motyogom.
- Nem sajnos. Mindenki ezt választotta.
Allie a vállamra dönti a fejét. - Augustus Waters szerint: "Nem az ember dönti el, hogy szenved-e a világban, de abba van egy kis beleszólása, ki mérje rá a szenvedést." És én örülök, hogy téged választottalak.