Different ▸ Michael Clifford

25. fejezet

Michael szemszöge.

Két nap. Két nap Allie nélkül. Senki sem mondja el, hol van. Azt mondják, hogy nem biztonságos. Hogy egyedül kell lennie. De most én vagyok egyedül. Hát, nem teljesen. Calum még mindig itt van. De azt mondta, valószínűleg hamarosan menni kell. Érzi, bármit is jelentsen ez.
- Látnom kell őt, Calum! - előre-hátra dülöngélek az ágyon. - Szükségem van rá.
- Tudom, Michael, sajnálom - mellém ül.
- Miért nem keresheted meg? - kérdem.
- Már mondtam, Michael. Ahhoz az emberhez vagyok kötve, aki itt tart. Nem mehetek nélkülük sehová. Sajnálom - megrázza a fejét.
- Az egész az én hibám. Minden az én hibám. Meg kéne ölnöm magam. - érzem, hogy a szemem ellepik a könnyek.
Igen, öld meg magad!
Az jó lenne.
- Nem, nem kéne, Michael. - mondja Calum.
- De igen. Hagynom kéne nyerni őket. Ha ők nyernek, ennek az egésznek vége. Mindenki biztonságban lenne. - könnyek gördülnek le az arcomról.
- Gondolj Alliere és az anyukádra! Szeretnek, összetörnéd a szívüket. És bízz bennem, nem akarsz halott lenni. - feláll.
- Allie és anya túljutnának rajtam. Rájönnének, hogy jobban járnak, és biztonságba lennének. - beletúrok a hajamba a remegő kezemmel.
- Michael, ne gondolkozz ilyen őrültségeken!
- Nem megy. Nem, mikor folyamatosan visszajátszódik. Nem, mikor ez az oka, amiért a démonok itt vannak. Holtan akarnak. A pokolba kívánnak. - felállok.
- Ne hagyd, hogy ők nyerjenek. Legyőzheted őket, Michael!
- Nem, nem tudom! Hagynom kell őket nyerni! Mindenki jobban járna!
- Sajnálom, hogy ezt gondolod, Michael. Azt hittem, Allie segíteni fog. - sóhajt.
- Hogy érted? - ránézek.
- Azt hittem, Allie képes lesz segíteni. Azt hittem, képes lesz rávenni téged, hogy szeresd az életet. Azt hittem, képes lesz rávenni, hogy értékeld a szerelmet és az életet. Teljes szívvel szeret téged, és te is őt. Miért nem veszed észre? Összeroppanna, ha megölnéd magad.
- Túljutna rajtam. Jobban járna.
- Michael, hogy lehetsz ennyire hülye? - nevet lágyan Calum. - Nem járna jobban. Megbirkózik ezzel a szarsággal, mert szeret téged. Simán megfutamodhatna.
Csak fél.
Boldogabb lenne, ha halott lennél.
Calum sóhajt, és leül. - Már elfogadtam, hogy halott vagyok. Sosem fogok újra élni, bármennyire is akarok. Talán a te hülye démonjaid voltak, akik megöltek, de nem a te hibád volt. Az övéké volt. Szóval, honnan tudhatod, ha meghalsz, Alliet békén hagyják? Mi van, ha tovább bántják és kínozzák őt? Fogalmad sincs, mit tehetnek.
Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de becsuktam, mikor nem jött ki semmi. Megfogta a lényeget.
Nem.
Békén hagynánk, ha meghalnál.
Annyira össze vagyok zavarodva.
- Csak gondolkozz rajta, Michael. Azt akarom, hogy helyes döntést hozz. - mosolyog.
- Tudom, Calum.
- Te voltál a legjobb barátom. És nem bántam meg, ne felejtsd el.
- Sajnálom.
Calum felnyög. - Elég legyen a bocsánatkérésekből. Én jól vagyok, szóval neked is kellene.
- De nem lehetek "jól", miközben én vagyok valaki halálának az oka.
- Nem te vagy az ok - mondja éneklő hangon.
De igen.
- Nekem is te voltál a legjobb barátom. - mondom neki, és ő vigyorog.
- Túl leszel ezen. Én hiszek benned! - csoszogás hallatszódik kívülről.  - Azt hiszem, Allie az.
Gyorsan az ajtóra nézek.
- Ti ketten tökéletesek vagytok. - rázza meg Calum a fejét szomorúan. Kinyílik az ajtó, felfedve Alliet, körülvéve orvosokkal és nővérekkel. Meg van bilincselve, a haja kócos, mégis gyönyörűen néz ki.
- Ellenőrizze a papírt! - mondja az egyik orvos
- Papírt? - kérdezem. A nővér a papírra néz, majd vissza az orvosra. Bólint és az orvos megkönnyebbülten sóhajt.
- Rendben. Kötözze be a kezét!
- Mi folyik itt? - kérdezem, ahogy Alliet az ágyához vezetik.
- Valami baj van a kezével, nem nagy dolog - mondja a nővér, ahogy bekötözi a kezét. - Bár, én most magára hagynám. Még mindig fel van rázva egy kicsit. Volt még egy rohama.
- Hol? - kérdezem.
- Egy speciális kórteremben, semmi baj. - mosolyog, majd az összes orvos elmegy. Mielőtt a nővér is távozna, összegyűri a papírt és a szemetesbe dobja. Allie egy szót sem szól, gondolom nem akar beszélni. A kukához megyek és kiveszem a darab papírt. Kibontom, piros tintával van ráírva. " Vigyék vissza Michaelhöz!" Majd lentebb a "jó" szó van írva.
- Nem tinta, ha erre gondolsz. - hallom, ahogy Allie mondja halkan. Megfordulok, hogy ránézzek. Sápadt és táskás a szeme. A ruhája gyűrött és kötszerek vannak végig a karján. - A saját vérem. - suttogja, a földet nézve. - Belevágtak a karomba és ráírtak. Valamiért nem akarnak minket külön.
Látod.
Pokol az élete.
- Micsoda? Ez szörnyű.
- Már hozzászoktam. - a hangja érzelemmentes, mintha halott lenne.
- Allie? - kérdezi Calum.
- Még mindig itt vagy? - kérdezi.
- Igazából - sóhajt és rám néz. - Szerintem mennem kell.
- Mi? - a gyomrom összerándul. - Ne, ne, ne. Most kaptalak vissza! Kérlek, ne menj!
- Sajnálom, Michael. - sóhajt. - Csodálatos ember vagy! - lassan elkezd eltűnni.
- Ne, kérlek! Találj valami módot, hogy maradj! - könyörgök.
- Nem tudok, sajnálom. - mosolyog.
- Mi van az életet életért dologgal? - kérdezi hirtelen Allie.
- Mi? - kérdezem, sokkoltan.
- Mi van, ha kiveszi valakiből az életet, hogy élhessen? - a földet nézni.
Jól hangzik.
- Ne, Allie. Ne mond ezt! - pánikolni kezdek.
Ideje szórakozni.
Calum visszajön, és Allie a földre esik.
- Mi a franc? - zihálja Calum. - Allie!
Jót szórakozhatunk ezzel.
- Kérlek, elég! - könyörgök. - Hagyjátok őt!
- Basszus, basszus - motyogja Calum.
Sírni kezdek. - Ne, most kaptalak vissza, Allie!
- Semmi vagyok, Michael. Nincs értelme élnem. Bolond vagyok. - könnyek hullnak le Allie arcáról.
- Ne. Szeretlek, Allie! Nagyon szeretlek, ne hagyj el! - ordítom. Majd kialszanak a fények.