Different ▸ Michael Clifford

16. fejezet

Michael szemszöge.

Allie lágy, lassú lélegzése és a szívmonitor pityegése az egyetlen hang, ami a szobában hallatszik. Egy hátborzongató szoba, teli gépekkel és gyógyszerekkel. Képek lógnak a falon és növények is vannak, mintha otthonosabbá akarnák tenni ezt a helyet, hát nem működik.
A kényelmetlen korházi ágyon fekszem és összeérintem az ujjaimat. Folyamatosan gondolatok cikáznak a fejemben. El kell mondanom Allie-nek. El kell mondanom neki mindent. Nincs miért titkolóznom. Most már ő is a része. Valószínűleg utálni fog, de legalább tudni fogja az igazságot.
Valaki kopog az ajtón, majd a zár kattanása hallatszik és kinyílik az ajtó.
- Úgy látszik elaludt. - Dr. Lenard és Dr. Peters sétál be. Nem igazán akarom őket látni.
- Mit akarnak? - kérdem kissé durván.
- Csak jöttünk leellenőrizni az életjeleket és kivenni az IV-ket, semmi fontos. Plusz Dr. Peters fel fog tenni néhány kérdést. - magyarázza Dr. Lenard. - Felkeltenéd Allie-t?
Áthajolok a kis résen, ami az ágyunk között van, és könnyedén megrázom őt. - Allie, bébi, ébredj!
- Neeem - nyögi, felkuncogok a helyzetünk ellenére.
- Itt vannak az orvosok. - sóhajtok, ő pedig nyöszörög. Megnyomom az ágyán lévő gombot, hogy üllő helyzetbe helyeződjön.
- Basszus, azt hittem, hogy ez csak egy rossz álom. - megdörzsöli a szemét és lelapítja a haját.
- Sajnos nem - jegyzem meg. Dr. Lenard kiveszi az IV-ket, majd leválaszt minket a szívmonitorról és lecseréli a kötszereinket. Allie-nél ez sokkal tovább tart, mint nálam és fájdalmasabbnak is tűnik. Összerezzen minden egyes érintésnél, még nekem is fáj így látni őt.
- Szépen gyógyul, Mr. Robins. - mondja neki.
- Tényleg? Pedig elég rosszul néz ki és szarul is érzem magam. - forgatja meg a szemét Allie.
- Sokkal jobban néz ki, mint pár nappal ezelőtt.
- Várjunk, pár nappal ezelőtt? - kérdem.
- Igen, mindketten eszméletlenek voltatok két napig, miután ideérkeztetek. - mondja Dr. Lenard.
- Akkor azt mondja, hogy ez a harmadik nap mióta itt vagyunk? - kérdem, ő pedig válaszként bólint. - Hát ezt nem vártam.
Dr. Lenard lecsekkol minket, majd ad pár fájdalom csillapítót, majd Dr. Peters köre jön.
- Nem zavar, ha egymás előtt kell válaszolnotok a kérdésekre? - kérdezi, mire mindketten megrázzuk a fejünket. - Akkor vágjunk bele.
Dr. Peters különféle kérdéseket tesz fel, amik nagyon találomra tűnnek. Megkérdezte a kedvenc színünket, a hobbinkat, milyen filmeket szeretünk és a családunkról is kérdezett.
- Hova kéne ezzel kilyukadnunk? - kérdezi Allie.
- Csak próbálok rájönni, hogy mi folyik a fejetekben. -  mosolyog.
- Nyilvánvalóan fogalma sincs, hogy mit csinál. Azt gondolja, hogy őrültek vagyunk, pedig nem. - mondom durván.
- Igazából nem tudjuk biztosra. Igen, eddig a jelek arra utalnak, de ki kell vizsgálnunk, ezért vagyok itt. - mondja.
- Akkor miért vagyunk itt, ha nem biztosak benne? Ez a hely nem a mentális problémákkal küzdőknek van? Ha nem tudják biztosan, akkor nem kellene itt lennünk. - fejti ki Allie.
- Nos, mikor rátok találtak, nem voltatok érzelmileg stabilak. A szomszédok sikítozást hallottak, a rendőrség is így talált rátok; ordítozva és zokogva. Szükségetek van gyógyszerekre, így úgy döntöttünk, hogy itt lenne a legjobb hely számotokra.
- Hát rosszul gondoltátok. Nem tartozunk ide. - mondom.
- A tagadás nem vezet sehova.
- Tökmindegy - mondom ingerülten.
- Most el kell mondanotok, hogy mi történt pontosan. - mondja Dr. Peters.
- Mi van, ha nem akarjuk? - kérdezem, igazán nem akarom újra elmesélni azt az élményt.
- Muszáj lesz.
Allie és én elkezdjük mondani a sztorit. Allie magába foglalja a fájdalmát és én is enyémet. Bár az övé felülmúlja az enyémet. Amin én mentem keresztül csak egy karcolásnak látszik az övéhez képest. Az orvosok rémültnek tűnnek, amit meséltünk. Tudom, azt hiszik, hogy őrültek vagyunk, de hogy magyaráznád meg ezt? Hogy magyaráznád meg a tiszta sebeket, amik a semmiből jöttek elő? Szerintük ember volt, aki bántott minket, csak mi nem láttuk őket. Azt hiszik, hogy akkora érzelmi traumán estünk keresztül, hogy nem emlékszünk tisztán. Habár tévednek. Én tudom mi történt. Allie tudja mi történt. Az anyukám hisz nekünk. Mindenki mást sokkal nehezebb meggyőzni.
- Szerintem mára végeztünk. - Dr. Peters a papírjait a mappájába helyezi és feláll.
- Ms. Chloe, a nővéretek most be fog jönni és le fog ellenőrizni titeket. Michael, ha megéhezel, akkor lemehetsz az előcsarnokba ennivalót szerezni, értékelném ha Allie-nek is hoznál, figyelembe véve, hogy ő nem tud mozogni. - mondja Dr. Lenard, amire bólintással válaszolok. Majd mindkét doktor kimegy, de ezúttal nem zárják be az ajtót.
- Utálok itt lenni. Nem tartozunk ide. - mondja Allie csendesen. - Igazából nem vagyunk örültek, ugye?
- Nem, Allie, persze hogy nem. Főleg nem te. - lekászálódok az ágyamról és az Allié-re ülök, kellemetlen fájdalmat éreztem, ahogy mozogtam.
- De akkor miért vagyunk itt? - zokogja halkan, mire én óvatosan megölelem, biztosra menve, hogy nem okozok neki fájdalmat.
- Az egész az én hibám. - puszilom meg a halántékát.
- Miért? Még nem magyaráztad el. - néz fel rám.
- Hosszú történet.
- Van időnk - nevet könnyedén, én pedig mosolygok, annak ellenére, hogy elmondom neki.
- Valószínűleg utálni fogsz.
- Oké, most már megijesztesz, de sose tudnálak utálni.
- Majd meglátjuk - egy percre csendben maradok.
- Akkor elmondod? - kérdezi.
- Nem is tudom hol kezdjem - ismerem be. Annyi minden van, amit mondhatnék és ezelőtt még senkinek se beszéltem erről.
- Az elejétől - viccelődik Allie. Imádom, hogy a szituációnk és a fájdalma ellenére is tud boldog lenni.
Sóhajtok. - Akkor kezdődött mikor 5 éves voltam - kezdem a történetet. Allie figyelmesen figyel, én pedig megremegek egy kicsit.
- Nyugodj meg, szerelmem. Minden rendben lesz. - mosolyog és megfogja a kezem.
- Nem voltam a legérzelmileg stabil gyerek, mondhatni. Mikor gyerek voltam, még volt apukám,de külön éltünk.
- De azt mondtad, hogy ugyanabban a házban laktál egész életed során. - mondja Allie zavartan.
- Hazudtam. - mosolygok félénken és ő bólint. - Mindegy, az apám egy fasz volt. Mindig embereket hívott át és rendezett bulikat a pincében. Lerészegedtek és sose tudtam aludni. Anya mindig álomba sírta magát. Apa állandóan megcsalta anyát. Akkor még nem tudtam mi is ez pontosan, de mindig láttam más nőkkel csókolózni és tudtam, hogy ez így nem jó.
- Ez szörnyű - néz rám Allie szomorúan.
Nem foglalkozva a megjegyzésével tovább folytatom a sztorit. Tudom, hogyha megállnék, nem tudnám folytatni. - Egy nap, rendezett egy hatalmas partit. Hangos zene és sörös üvegek voltak mindenütt a pincéig vezetve. Anya egy gyertyát tartott a pince ajtajánál. - leszorítom a szemem az emlékre. - Még gyerek voltam és nem tudom mit gondoltam, de bedobtam a gyertyát a pincébe. Nem hinnéd, hogy olyan sok minden történt, de növényeket tartottunk odalent és fa bútorokat. Kiömlött alkohol volt mindenhol. Az egész hely lángban égett egy perc alatt. Anya és én megmenekültünk, de azon a napon, aki a pincében volt meghalt.
Allie zihál, de folytatom. - Egy hotelben maradtunk, addig amíg anya nem talált munkát, aztán ideköltöztünk. Mikor ebbe a házba jöttünk, akkor szabadult el a pokol. Ezek a dolgok, akkoriban még nem tudtam mik, megjelentek. Színlelték, hogy a barátaim és én hittem nekik. Ezt elmondtam anyának, mire ő megijedt és elvitt egy orvoshoz. Miután elmondtam a doktornak, hogy mit tesznek ezek a dolgok és miután a saját szemével is látta, elküldött egy ördögűzőhöz. Azt mondta anyának, hogy volt egy démoni jelenlét, de nem tud tenni semmit. Nem tudtam, hogy bármi rossz is lenni. Gyerek voltam, ők pedig kedvesek. Bár azt mondták, hogy csak ők lehetnek a barátaim. Nem engedték meg, hogy bárki más is legyen.
- Miért? - kérdezi Allie, szomorúnak tűnik.
- El fogom mondani a magyarázat végénél, ne aggódj. - mondom, mire ő bólint. Örülök, hogy a legtöbb résznél csendbe maradt. Azt hiszem így könnyebbé teszi az egész dolgot. Vettem egy mély levegőt és újra beszélni kezdek:
- Nem voltak barátaim, mindaddig, míg be nem töltöttem a hatot. Abban az időben ő volt a legjobb és az egyetlen barátom. Hónapokig együtt csináltunk mindent. Aztán egy nap leesett egy hintáról és eltörte a nyakát. Azonnal meghalt.
- Ez szörnyű - mondja Allie sokkolva.
- És kezd egyre rosszabb lenni. - mondom szomorúan. - A hangok azt mondták, hogy ne legyen több barátom, de én akartam. Mikor hét éves voltam egy új fiú költözött a szomszédba. Épp játszottam vele, mikor elütötte egy autó. Amit senki se vezetett. A rendőrség nem jött rá hogyan történhetett. A hangok újra elmondták, hogy nem lehetnek barátaim, egy ideig hallgattam is rájuk, mielőtt szereztem egy új barátot mikor kilenc éves voltam. Lelőtték és meghalt. Akkor jöttem rá, hogy valami nem stimmel. Ekkor kezdtek a hangok durvulni. Terrorizáltak és minden éjszaka álomba sírtam magam. Ekkor mondta anya, hogy ők démonok.
- Michael, miért nem mondtad el senkinek? Valaki csak segíthetett volna! - kiált fel Allie.
- Nem mondhattam el senkinek. Azt mondták, ha bárkinek is elmondom, megölnek. Bár nem akartak megölni. - a hangom bereked a mondat végén.
- Akkor miért csinálták?
- Mikor végre rájöttem, hogy nem a barátaim, gonoszak lettek. Mindent elmagyaráztak egy rémálmon keresztül és ez volt a második legszörnyűbb dolog az életemben, amit tapasztaltam. Olyan volt, mintha bántanának, de közben aludtam. Csak álmodtam, de éreztem a fájdalmat. Azt mondták, hogy gyilkos vagyok. Megöltem az apámat és mindenkit, aki vele volt. Elmondták miért teszik pokollá az életem. Mindenkit bántottak, akivel törődtem. Azt akarják, hogy szenvedjek, és hogy meghaljak, de nem ők akarnak azok lenni, akik ezt megteszik.
- Te nem ezt érdemled! Senki se érdemli ezt! Semmi rosszat nem tettél, még csak gyerek voltál! - Allie hangja dühöngő.
- Szerintük meg kellett bűnhődnöm - mondom csendesen. - És nem álltak le. Mikor 13 éves voltam találkoztam egy fiúval, akit Calum-nak hívtak. Féltem vele barátkozni, de ő nagyon kedves volt és megakart ismerni, nem számított mennyire távolságtartó voltam, pont mint veled. Végül belementem és a hangok leálltak. Egy egész évre. Azt hittem minden eltűnt, azt hittem lehetek normális. Aztán újra elkezdték, de figyelmen kívül hagytam őket. Majd a barátság után, ami két évig tartott, valami szörnyű dolog történt. Egyik nap fociztunk egy mezőn és Calum ordítani kezdett. Sírt és sikoltozott és én nem tudtam semmit se tenni. Halálra kínozták azon a napon. "
Allie könnyes szemekkel néz rám. - Úgy sajnálom, Michael!
- Nem, én sajnálom. Sajnálom, hogy olyan hülye voltam, hogy azt hittem normális lehetek. Tanulnom kellett volna a hibáimból. Tudnom kellett volna! Most már te is része vagy ennek az egésznek és ez mind az én hibám! - felállok, és egy virágcserepet hajítok végig a szobán. Az ablakot találom el, a cserép széttör. Bármi is fedje az ablakot nyilvánvalóan nagyon erős.
- Azt mondtad az a rémálom volt a második legrosszabb dolog, ami veled történt, mi volt az első? - kérdezi csendesen.
- Pár nappal ezelőtt látni téged. Fájdalomban és én nem tehettem semmit. Azt hittem meg fogsz halni, alig tudok levegőhöz jutni, mikor erre gondolok. Ha maghalnál, egyáltalán nem látnám az élet értelmét. - suttogom, de elég hangos volt ahhoz, hogy ő hallja.
Vesz egy éles levegőt. - Nem volt annyira rossz, mint ahogy valószínűleg kinézett.
- Hazudsz.
Sóhajt. - Igen. Csak azt akarom, hogy jobban érezd magad.
- Miért nem ordibálsz velem? Miért nem utálsz? Az én hibám, hogy belekeveredtél ebbe az egészbe. Az én hibám, hogy ezek a hülye dolgok téged vadásznak. Ha meghalsz, az is az én hibám! - ordítom és beletúrok a hajamba.
- Sose tudnálak utálni. És igen, kurvára meg vagyok rémülve. Nem akarok meghalni. De nem téged hibáztatlak. Nem a te hibád, hogy ezek a démoni szörnyek veled vannak. Szeretlek, és sose tudnálak utálni - mondja, én pedig a szavakat keresem. Sose tudtam elképzelni, hogy valaha valaki szeretni fog, hogy teljesen őszinte legyek.
- De..de..nézd meg! Egy kibaszott elmegyógyintézetben vagy miattam! - mondom végül.
- De együtt vagyunk, nem igaz? - mosolyog és én is ugyanígy teszek. A cuki kis pillanatunk, le lett rombolva egy ismerős ordítással.
- MEGMONDTUK, HOGY NE MOND EL!