Different ▸ Michael Clifford

17. fejezet

Allie szemszöge.

Akkora sokkban vagyok Michael történetétől, hogy alig tudom felfogni, hogy az ablak betört és a sikításoktól lepattogzott a korházi fal vakolata. Egy riasztó szólal meg, piros fény tölti be a szobát és csipogó hang harsog végig a korházon. Feketeség leli körbe Michael-t, én csak ülni és nézni tudok.
- Michael! - ordítom, pánikolni kezdek. - VALAKI SEGÍTSEN!
Csoszogást és hangokat hallok az ajtón kívül és a kilincs hangját. Az emberek próbálnak bejönni, de az ajtó nem nyílik.
- KÉREM VALAKI SEGÍTSEN! - könyörgök olyan hangosan, ahogy csak tudok. Michael teste a falhoz lett dobva és lezuhant a földre, felnyögve a fájdalomtól.
- Michael! - zokogok. - Kérlek, hagyjátok abba!
Édesem, nem tehetjük. Most nem.
Michael-t meg kell büntetni a tettéért.
A testét beledobják a törött ablak szilánkjaiba. A fémrúd, ami egyszer az ablakon volt védelemképpen, most egy kéz szorongatja, ami egy fekete ködből tűnt elő. A rúd lehajlik Michael testéhez, majd addig üti őt, míg vérezni nem kezd. Sokkolva bámulom, a hangom a torkomban ragadt és a könnyektől elhomályosul a látásom. Próbálok újra sikítani, de csak nyöszörgés jön ki.
Az ajtó kitör és a fekete köd eltűnik, mindent ugyanúgy hagyva a szobában. Michael a földön fekszik, látszólag eszméletlenül. Vér borítja a testét és a sebeiből is az folyik. Az orvosok Michael-höz rohannak, egy hordágyra rakják és kiviszik a szobából. Egy nővér kikapcsolja a riasztót, leállítva a pityegést és a piros fényt. Remegek és zokogok, ahogy egy másik nővér próbál lenyugtatni.
- Hölgyem, mi történt? - kérdezi egy orvos.
- V-visszajöttek - zokogom.
- Ki tette? - kérdezi.
- Ők. - próbálom lenyugtatni a légzésem.
- Kik? - kérdezi újra.
- ŐK! - ordítom, a szobában mindenkit ugrásra késztetve.
- Le kell nyugodnod! - mondja egy nővér.
- Talán letudnék, ha nem volna milliárd ember ebben a rohadt szobában - ordítom újra. Ez igaz. Itt egy pár rendőr, doktor és egy csomó nővér ebben a kicsi szobában.
- Sajnálom - motyogja a nővér, és a legtöbb ember sietve hagyja el a szobát. Csak egy rendőr és Dr. Peters marad bent.
- Mi történt, Allie? - kérdezi Dr. Peters.
- Michael..É-én..Ő..Ők. - próbálom elmagyarázni, de egy szót se tudok kiejteni, folytatom a zokogást.
- Michael az ablakon keresztül próbált kiszabadulni?  - kérdezi.
- Nem! - mondom. Nem vagyunk őrültek, nem viselkedünk úgy mint egy őrült.
- Asszonyom, el kell mondania mi történt. - mondja a rendőr.
- De.. - remegni kezdek, könnyek folynak le az arcomról. Dr. Peters és a rendőr csak ott ül, egy szót se szólva. Körülbelül 10 percen keresztül csak az én zokogásom hallatszik. Nagyra értékelem, hogy hagynak sírni, hogy kiadjam az érzelmeimet mielőtt  többet kíváncsiskodnának. Végül szabályozom a légzésem és a szemem többé már nem borítják könnyek.
- Szóval most már el tudja mondani, hogy mi történt? - kérdezi a rendőr és előveszi a jegyzetfüzetét, készen áll írni, bármit is mondok. Mármint, ha hisz nekem.
- Hát - kezdem csendesen. - Michael elmesélt egy sztorit, aztán volt az a szörnyű ordítás. Majd ez a fekete köd előbukkant és Michael-t a falhoz vágták, ezután betörték az ablakot. A hangok azt mondták, hogy Michael-t meg kell büntetni, majd elkezdték ütni a fém rúddal. - mondom mindezt egy levegővétellel, nem akarom több időre újraélni, mint szükséges.
- Biztos vagy benne, hogy ez történt? - kérdezi Dr. Peters. Tudom, hogy próbál valami logikus magyarázatot keríteni ennek az egésznek.
Válaszként bólintok. - Igen, biztos vagyok.
- Nem baj, ha Michael próbált elszökni. Nem kell fedezned.
- Nem próbált elszökni! - mondom. - Ez történt! Ezek a hülye démonok kínoznak minket! Nem vagyunk őrültek! - az utolsó mondatot már halkan mondom, feladom. Kétlem, bármit is mondok meggyőzésként, hogy démonok üldöznek minket. Mármint, ha nem történt volna meg velem, én sem hinnék magamnak. Ez egy légből kapott történet, ami úgy hangzik, mintha egyenesen egy horrorfilmből jött volna.
- Ugye tudod, hogy amit mondtál szinte lehetetlen elhinni? - kérdezi Dr. Peters. - Ez nevetséges és valószínűleg hallucináltad ezeket a dolgokat.
- Nem hallucináltam! Miért nem hisznek nekem? - elegem lett abból, hogy az emberek azt mondják, őrült vagyok.
Dr. Peters megnyomja a piros gombot az ágyam mellett és sóhajt. - Rendben. Ha ez minden, amit mondasz, akkor azt hiszem végeztünk. Meg fogjuk nézni a biztonsági felvételt.
Felkapom a fejem. - Biztonsági felvétel?
- Igen, emlékezz, hogy megfigyelés alatt tartjuk a szobát. Most már meg akarod változtatni a történeted? - kérdezi.
- Nem, nem, nem. Végre meglátjátok, hogy az igazat mondom. Hogy Michael és én nem vagyunk őrültek - egy mosoly tűnik fel az arcomon.
- Biztos vagyok benne, hogy mást fogunk látni, mint a te történeted, de rendben van. - bólint.
Egy nővér jön be mosolyogva a szobába. - Hívott?
- Igen, aludnia kell, traumát szenvedett. - mondja Dr. Peters, mire én megforgatom a szemem.
A nővér kinyitja a szekrényt és kivesz néhány gyógyszert. Átnyújtja őket egy pohár vízzel. - Tessék altató, segíteni fog a fájdalommal is.
- Köszönöm - motyogom.
- Szólj, ha kell még valami. - mosolyog és elmegy.
- Később visszajövünk, miután megnéztük a kamerát. - mondja Dr. Peters, majd ő és a rendőr is távozik.
Miért történt ez? Igen, tettem néhány rossz dolgot életemben, biztosan Michael is, de nem gondolom, hogy megérdemeljük ezt. Őszintén, szerintem ezt senki se érdemelné meg a világon. Egy részem, mélyen elrejtve, azt kívánja bárcsak vettem volna az utalásokat, mikor Michael került engem. Nyilvánvalóan nem akarta, hogy bántódásom essen, de engem nem érdekelt, nem tudván mibe keverem saját magam.  Az én hibám, hogy ebben a helyzetben vagyok és az is az én hibám, hogy Michael problémája rosszabb lett.
Az én hibám, hogy szerelmes lettem Michael-be és az is az én hibám, hogy ő is belém esett.

Csoszogásra ébredek fel. Kissé kinyitom a szemem és meglátom Michael-t az ágyában, mellette az anyukájával.
- Michael? - a hangom teli van fáradsággal.
- Ó, Allie! - ugrik meg egy kicsit Ms. Clifford. - Nem tudtam, hogy ébren vagy.
- Sajnálom - mondom félénken.
- Vissza kéne feküdnöd, édesem. - mosolyog.
- Jól van Michael? - kérdem.
- Rendben lesz, ne aggódj. Már nagyfiú. - mondja, és szomorúan rám mosolyog. - Elmondta neked, igaz?
Bólintok. - Igen.
Sóhajt. - Sajnálom, hogy belekeveredtél ebbe az egészbe.
- Az én hibám. Én nem hallgattam rá, mikor mondta, hogy maradjak távol.
- De igazán szeret.
- Én is őt.
- Én csak a legjobbat akarom számára és ez nem igazságos, hogy ezen az egészen kell végigmennie. - leül az ágyam szélére és Michael alvó alakját kezdi nézni.
- Senki se érdemli ezt - mondom.
- Csak azt kívánom, bárcsak lenne valami, amivel segíthetnék.
- Talán elkezdhetnél mindenkit meggyőzni, hogy nem vagyunk őrültek. - viccelődök, mire ő felkuncog.
- Bízz bennem, dolgozom az ügyön. - mosolyog.
- Az anyukám tényleg azt hisz, bolond vagyok? - kérdem csendesen.
- Úgy sajnálom, Allie. Mikor elment, azt mondta, hogy nem jön vissza. Semmit se akar tőlem vagy Michael-től és azt mondta, hogyha meglátogat az azt jelenti, hogy minket is lát, akkor inkább nem jön ide újra.
Érzem, hogy a levegő nehezedik a torkomban és a szemem csípni kezd. - T-tényleg?
- Sajnálom - kezébe temeti az arcát.
- Visszafekszem - mondom érzelemmentesen. Úgy érezem zsibbadok. A saját anyám nem tesz semmit az ellen, hogy be vagyok zárva egy elmegyógyintézetbe, mikor nincs semmi bajom.
- Rendben, drága. Megérdemelsz egy jó kiadós alvást. Az ablak melletti széken fogok aludni, ha szükséged lenni valamire. - megveregeti a lábam és aprón rám mosolyog.
- Köszönöm - visszamosolygok, és azonnal álomba merülök.