Different ▸ Michael Clifford

22. fejezet

Allie szemszöge.

Négy órája. Ennyi ideje sírok. Azt gondolhatod, hogy nem lehetséges négy órán keresztül folyamatosan sírni, de nem, tökéletesen lehetséges. Mikor épp túlestél egy paranormális élményen, látsz egy szétroncsolt testet, aztán az anyukád meghal, mindez egy elmegyógyintézetben és azt hiszik, hogy őrült vagy, pedig nem, akkor négy órán keresztül folyamatosan sírni fogsz. Hidd el. De most már annyit sírtam, amennyit csak tudtam. Kimerült vagyok és nincs több könny, amit hullajtatnék.
- Most mit tegyek? - kérdem a terapeutától, aki két órán keresztül hallgatta, ahogy sírok, a négyből. Az első terapeuta itt hagyott, hogy sírjak, aztán jött egy új, aki megvigasztalt. Nem is tudom a nevét, de hihetetlenül kedves.
- Nos, azt hiszem, itt leszel egy ideig. - sóhajt szomorúan.
- De nem szeretek itt lenni - mondom.
- Nem hiszem, hogy bárki is szeret, őszintén. És nem is tartozol ide. - rám mosolyog. - De ott van neked Michael. Nagyon aranyosak vagytok együtt és ő törődik veled. Túl fogsz jutni ezen.
Apró, de valódi mosolyt küldök felé. Alapjában elmondtam neki az egész életem a zokogásom között, míg ő ült és végighallgatott. Nevetett a vicces részeken és nem hívott őrültnek mikor elmeséltem neki a Michael és én incidensünket. Még azt is mondta, hogy egyáltalán nem gondol bolondnak. Türelmes és megértő volt. Bárcsak minden terapeuta ilyen lenne.
- Mi lesz a temetéssel? - kérdem halkan.
- A korház személyesen fogja rendezni, ne aggódj. Egy szép, kis templomnál lesz, segíteni fogunk értesíteni a családot és a barátokat. - válaszol.
- Köszönöm - mondom remegő lélegzettel.
- Bármit, hogy segítsek - lágyan megsimogatja a hátam. Ásítok és megdörzsölöm a szemem. A sírás igazán kimerítő.
- Mi lenne, ha aludnál egy kicsit? - az irodában lévő ágyra mutat. Egy kicsit fura, de hé, az egy ágy és aludhatok rajta.
- Szabad? Vagy vissza kell mennem az óráimra? - kérdem.
- A mai napon ki vagy mentve az óráidról. De elmehetsz a csoport terápiára, ha szeretnél. - mondja. Michael arca villan be. Amennyire utálom a terápiás ülést, annyira akarom látni őt. Nem hiszem, hogy jó dolog, hogy ennyire hozzánőttem. Még pár órát se tudok eltölteni nélküle. Ő az ami ebben a pokolban életben tart. Miatta vagyok boldog és erős. Vagy legalábbis annyira boldognak, amennyire tudok. Mellette nyugodtnak és biztonságban érzem magam. Tudom, hogy megtenne bármit, hogy megvédjen.
- Igen, szeretnék - mondom a terapeutának.
- Rendben, akkor előtte majd felkeltelek. - mosolyog.
- Köszönöm - felemelem a takarót és alábújok. - Egyébként, hogy hívnak?
- Calum. A nevem Calum. - válaszolja. A neve nagyon  ismerősen hangzik, de kimerült vagyok, és nem tudok fókuszálni.
- Köszönöm, hogy meghallgattál, Calum - mosolygok, lehunyom a szemem és álomba merülök.

Arra kelek, hogy valaki rázza a vállam. - Allie, Allie!
Felnyögök és felülök. - Mi van?
- Kezdődik a terápiás ülés. - ránézek, aki felkeltett és ő nem Calum. Ő Nicole, a nővér.
- Honna tudta, hogy fel kell kelteni? Calum mondta? - beletúrok a hajamba.
- Calum? Ki az a Calum? Nem hiszem, hogy dolgozna itt valaki, akit Calumnak hívnak. - Nicole viccesen néz rám. - Volt egy üzenet az irodámban, ami azt írta, hogy hol vagy és hogy keltselek fel a terápiára.
- Hogy érti, hogy senkit se hívnak Calumnak? - kérdem.
- Úgy értem, hogy ebben az intézetben senkit sem hívnak Calumnak. - mondja.
- De igen! Vagy két órán keresztül beszélgettem vele! Végighallgatott és megvigasztalt! Azt mondta, hogy egy terapeuta itt - állok fel.
- Sajnálom, Allie, de itt nincs semmi féle Calum. - tett egy lépést a közelembe, mintha félne, hogy megütöm.
- Mindegy - elmegyek mellette és arra megyek amerre lesz a terápiás ülés.
Oda fele az úton megpillantok még egy nővért, aki az én folyosómon dolgozik. - Anne!
- Ó, Allie! Örülök, hogy jobban vagy. Részvétem anyukád miatt. - sajnálkozóan mered rám.
- Köszönöm - mondom csendesen. Igazán nem akarok erre gondolni. - Kérdeznem kell tőled valamit.
- Csak tessék - mosolyog.
- Dolgozik itt valaki, akit Calumnak hívnak? - kérdem.
- Calum? Nem, sajnálom. Mindenkit ismerek, de Calumot nem. - mosolyog.
- Rendben - mondom halkan. - Azért köszönöm.
Calum. Azt mondta a neve Calum. Azt mondta egy terapeuta. És őszintén, ő volt a legjobb, akivel eddig találkoztam. Bár egy kicsit fiatalnak tűnt, mintha korombeli lenne. Calum. A nevén gondolkodok és próbálok emléket keresni a hasonlóságra. Aztán bevillan. Michael barátját hívták Calumnak.
Gyorsítok a tempómon, hogy hamarabb odaérjek, mielőtt elkezdődne. Beszélnem kell Michaelel előtte.
- Allie! - hallok egy hangot mögöttem. Megfordulok, Michael rohan felém. Azt hiszem, ő talált meg előbb.
- Michael! - mosolygok és a karjaiba ugrom.
Beletemeti a fejét a nyakam hajlatába, a karját pedig a derekam köré tekeri. - Jól vagy?
- Nem - válaszolok őszintén. - De túl fogok jutni rajta. - anyukám emléke könnyeket csal a szemembe.
- Szeretlek! - egy lágy puszit nyom az orromra.
- Szeretlek! - ismétlem és megcsókolom. Michael körülnéz, megfogja a kezem és egy szekrénybe húz.
- Itt nincs biztonsági kamera, huh? - vigyorog, lehajol, és a fülembe suttog. - Na most tegyünk téged jobb hangulatba.
A szekrény kicsi, így egymásnak vagyunk préselve. Azonban Michaelnek sikerül közelebb tenni bennünket, hogy neki nyom a falnak, az ajkai pedig a nyakamon vannak.
- Michael - nyafogok. Az anyám épp meghalt, én pedig egy szekrényben vagyok, míg Michael kiszívja a nyakam.
- Gyerünk, Allie - suttogja a fülembe, az állkapcsomtól az ajkamig csókokkal hinti a bőröm. Durván mozogtak ajkaink, a keze pedig megmarkolta a csípőm. Meghúzom a haját és ő belenyög a számba, nyelveink összegubancolódnak.
Emlékszem, régebben elbűvöltek az emberek mentális problémákkal. Látni akartam, hogyan is működik pontosan az agyuk. Milyen másként gondolnak különböző szituációkra, és hogy mi jár a fejükben. Igazából pszichiáter akartam lenni. Sajnos ez az egész élmény lerombolta ezt. Rengeteg kutatást végeztem az őrült embereken, skrizophéneken meg ilyeneken. Emlékszem, hogy az az ember, aki bolond néha dolgokat képzel. Nem tudják összeszedni a gondolataikat és néha nem tudják elválasztani a valóságot a képzelettől. Kegyetlen gondolataik vannak és valamikor nem képesek bizonyos érzelmeket érezni, mint például az együttérzést. Az anyukám halott. Nincs kétség e felől. Az anyukám halott és mikor rájöttem négy órán keresztül bőgtem. A helyzet az, nem az egész anya miatt volt. Minden miatt sírtam, a rémálomtól, amikor 5 éves voltam, a rémálomig, amiben élek.
Mikor ez első terapeuta megkérdezte mi volt a rémálmom gyerekként, ezekkel válaszoltam. Olyan élénken magyaráztam, mintha ott lennék. Körülírtam minden mozzanatot és minden félelmet, amit tapasztaltam. A terapeuta kérdezte, hogyan emlékszem ezekre a rémálmokra ilyen tisztán, erre azt feleltem, hogy ott voltam. Ott voltam. Meg vagyok győződve arról, hogy az egész életem egy rémálom. Nem emlékszem, hogy minden, amit tapasztaltam csak egy álom és egy nap felébredek vagy ezek a szarságok tényleg megtörténtek velem. Nem tudom, hogy ezek a paranormális seggfejek mindig üldöztek-e engem. Talán a rémálmaim gyerekként nem voltak rémálmok. Talán nem csak megbotlottam és elestem, hanem valaki vagy valami tényleg meglökött. Nem voltam őrült, mikor idekerültem. Biztosan tudom. Egy rémült lány voltam, akinek fogalma se volt, hogy mi történik vele. Azonban ezek a gondolatok fénysebességgel cikáznak a fejembe. Egyik a másik után, dolgok felbukkannak. Az eszem összekuszálódik, és már nem gondolok, fókuszálok Michaelre.
Talán tényleg ide tartozom. Tegnap rohamom volt. Nem tudom megkülönböztetni a fantáziát a valóságtól. Michaelel szexelek egy szekrényben, nem egészen 24 órával anyám halála után.
Biztosan tudom, hogy meg fogok bolondulni.