Different ▸ Michael Clifford

18. fejezet

Allie szemszöge.

Már 5 napja. 5 napja Michael incidense óta. 5 napja hallottuk a hangokat. 5 napja láttuk őket.

Most először engedték meg, hogy elhagyjuk a korház emeletét. Eddig, a kerekes székemmel, csak barangolhattuk az emeleten. Azt mondták, hogy nem vagyunk elég egészségesek vagy stabilak, ahhoz hogy kölcsönhatásba kerüljünk más emberekkel.

De ma már nem vagyok a kerekesszékben. Ma mozoghatok anélkül, hogy sírásban törnék ki a fájdalomtól. Ma Michael és én csókolózhatunk fájdalom nélkül. Ma jobban vagyunk és megengedték, hogy az új szobánkba menjünk. Persze, ez nem a legizgalmasabb dolog, azt hiszem. Elköltöztettek minket a valódi elmegyógyintézeti részre. Egy szobában leszünk, mivel nem lehet minket szétválasztani. Még mindig próbálnak logikus magyarázatot találni erre. Még mindig az gondolják, hogy őrültek vagyunk. De mi tudjuk, hogy nem.

Most épp Michael és én a liftnél állunk, kéz a kézben. Egy nővér és Ms. Clifford áll mellettünk, mindegyik kézében az egyik táskánk, amiket Ms. Clifford hozott.

- Ideges vagy? - suttogja Michael.

- Nagyon - nevetek lágyan, s idegesen.

- Mindig itt leszek, rendben? Szeretlek. - szorítja meg a kezem.

- Én is szeretlek. - mosolygok és a lift ajtó kinyílik. Belépünk és megnyomjuk a második emelet gombját - jelenleg a hatodikon vagyunk. Veszek egy mély levegőt, lehunyom a szemem, ahogy érzem, hogy a lift visz le minket.

A perc amikor kiléptünk a liftből, úgy éreztem sírni akarok. Van egy társalgó, ami tele van gyerekekkel, aztán vannak folyosók, amik tele vannak szobával. Az emberek minket bámulnak, amint két nővér idejön hozzánk, hogy a szobánkba kísérjenek. Valószínűleg nem nézünk ki a legjobban: mindkettőnk szeme táskás, az arcunk sápadt és a testünk még mindig be van kötözve.

A szobánkhoz érünk, ami ugyanúgy néz ki mint az előző, kivéve, hogy itt nincsenek gépezetek. A padlón tényleges szőnyeg van, több növény, de az ablakok még mindig be vannak rácsozva.

- Ez lesz a szobátok. Huszonnégy órás megfigyelés alatt tartjuk, szóval ha bármivel is próbálkoztok, akkor bajban lesztek. Normális esetben a fiúk és a lányok nincsenek egy szobában, de valami ismeretlen oknál fogva ti kivételek vagytok. Annyit bolyonghattok ezen az emeleten amennyit csak akartok. Van ebédlő, játékszoba és társalgó. Holnap kezdődnek az óráitok, mivel ma vasárnap van. Este tízre a szobátokban kell lenni és tizenegykor lámpaoltás. Megértettétek? - kérdezi az egyik nővér, mi pedig bólintunk válaszként. - Remek - mosolyog és elmegy.

Ms. Clifford hozzánk szalad és mindkettőnket egy hatalmas ölelésbe fog. - Maradjatok erősek, rendben? Nagyszerű emberek vagytok és tudom, hogy túl tudtok jutni ezen. Még mindig próbálom meggyőzni az orvosokat, hogy nem tartoztok ide.

- Rendben, anya- Michael hangja egy kicsit rekedtes.

- Vigyázatok magatokra, most mennem kell. Szeretlek mindkettőtöket. - egy puszit nyom mindkettőnk homlokára, még utoljára megölel, majd elmegy.

- Mi a francot fogunk csinálni? - sóhajtozva leülök az ágyra.

- Nem tudunk semmit tenni, csak beletörődni. - Michael leül velem együtt az ágyra és megfogja a kezem. - Együtt túl leszünk ezen. Nem leszünk itt örökké.

- Nem csak erről a hülye elmegyógyintézetről beszélek, Michael. - mondom szomorúan.

- Együtt bármin képesek vagyunk túljutni. - csókolja meg a halántékom.

- Nem akarok meghalni. - suttogom.

- Nem is fogsz. Nem hagyom, hogy megöljenek. Élve ki fogsz jutni ebből, ígérem.

- Ezt nem tarthatod be. - nézek rá szomorúan és ő sóhajt.

- Talán nem, de azt megígérhetem, hogy megteszek bármit, hogy élve maradj. Te vagy a mindenem és azt akarom, hogy biztonságba légy. Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe, minden az én hibám. Így az én felelősségem, hogy biztosan ki juss ebből. - Michael a karjait körém fonja, én pedig a vállára hajtom a fejem.

- Köszönöm, Michael - motyogom.

- Mindig védeni foglak, szerelmem.

Egy ideig kellemes csendben ülünk.  Csak itt ülünk a saját gondolatainkban, nyugtatgatva egymást.

Már reggel hétkor keltett az ébresztő. Michael hangosan felnyög, ahogy az ablak redőnyei automatikusan széttárulnak és nap süti be a szobát.

- Jó reggelt, gyönyörűm - mondja Michael reggeli hangján, az ágyából rám nézve.

- Reggel van, nem nézek ki gyönyörűen - forgatom meg a szemem.

- Mindig gyönyörűen nézel ki. - kinyújtózkodik és felül.

- Mindegy - kuncogok és én is felülök.

Mindketten lezuhanyozunk és felöltözünk. Háromnegyed nyolc van mikor egy nővér besétál a szobánkba.

- Jó reggelt, Allie! Jó reggelt, Michael! - mosolyog. - Hogy érzitek magatokat?

- Olyan jól, mint amennyire ezen a helyen lehetséges. - válaszolom őszintén, ő pedig szomorúan mosolyog rám.

- Akkor ez jobb, mint rossz. Azért vagyok itt, hogy elmondjam a mai napirendeteket. - leül egy székre, ami az ágyunknál van. - Az órák nyolc negyvenötkor kezdődnek, aztán délben ebéd, ami egyig tart, utána folytatódnak az órák kettőig. Ezután egy óra szabadidő, negyed négykor pedig kezdetét veszi a terápiás ülés, ami négy óráig tart. Öt harminckor vacsora és hétig tart. Ezután szabadok vagytok.

- Azt várja, hogy ezt mind megjegyezzük? - kérdezi Michael.

A nővér mosolyog és átnyújt két darab papírlapot. - És ez csak a hétfőkre vonatkozik. De ezek heti menetrendek, a dolgok helyszínével együtt.

- Köszönjük - mondom, végignézve a lapon.

- Mellesleg a nevem Nicole. Én vagyok az egyik nővér ezen a folyosón, a másik pedig Anne. - áll fel a székből.

- Miért épp ez a folyosó? - kérdezi Michael.

- Mindegyik beteg a diagnózisa alapján van elrendezve. Ez a folyosó az elmezavarosok részlege. - mondja Nicole. - Bár, ti ketten nem néztek ki bolondnak. Miért vagytok itt?

- Démonok üldöznek és bántanak minket. - mondja Michael egyszerűen.

- Rendben - egy mosolyt erőltetett az arcára, majd elhagyja a szobát.

- Akkor reggelizünk? - kérdezem Michael-t.

- Igen - válaszolja és megfogja a kezem, ahogy kimegyünk a szobából. Arra vettük az irányt, ahol a reggelit szolgálják fel, mindenki minket bámul és látom, hogy sutyorognak, ahogy elvesszük az adag kajánkat és leülünk egy asztalhoz.

- Nem szeretem, mikor ez emberek néznek engem. - suttogja Michael.

- Ja, egy kicsit ijesztő - szintén suttogom. - Ennyire rosszul nézünk ki?

Michael halkan felnevet. - Te mindig gyönyörűen nézel ki, de én valószínűleg szarul.

- Fogd be, Michael. Tökéletesen nézel ki.

- Köszi, bébi - mondja csajos, magas hangon, ami nevetésre késztet. - De most komolyan, miért bámulnak minket?

- Nem tudom - sóhajtok. - Biztos azt hiszik, hogy tényleg őrültek vagyunk.

- Nem mintha meg fognánk ölni őket. - forgatja meg a szemét.

- Ők ezt nem tudják. Szórakozhatnánk is ezzel. - könyökölöm meg játékosan.

- Tetessük, hogy psycho gyilkosok vagyunk? - kérdezi.

- Igen - nevetek. - Power Couple.

- Annyira fura vagy - rázza meg Michael a fejét.

- Épp mint te. - vigyorgok.

- Együtt vagyunk furcsák.