Different ▸ Michael Clifford

21. fejezet

Michael szemszöge.

Az a hülye rendőr van a padlón. Oké, ez szívtelennek hangzik, de csak ott állt ítélkező arccal. Most halottam fekszik a földön. Allie sikoltozik, ahogy én tovább folytatom a testek nézését. Az anyukám rendben van, mondhatni. Van néhány vágása és zúzódása, de ezen kívül oké. Dr. Peters eszméletlenül fekszik a földön. De Allie anyukája félelmetes látvány nyújt. A haja vérrel van borítva, a karja megvan csavarodva olyan irányba, amilyenbe nem kéne és össze van gömbölyödve a földön, vért köhögve. Zokogás járja át a testét és a hasát szorítja a jó karjával.
Én csak ott állok, tágra nyílt szemekkel, sokkban. Az orvosok megcsinálnak mindent, amivel segíteni tudnának mindenkin. Én jól vagyok, mindig az vagyok az ilyen esetek után. Csak egy kicsit elvert és véres vagyok. Valaki megragadja a karom és elkezd kirángatni a szobából.
- Hagyjon! - ordítom a doktorra, aki a karomat fogja. - Tudnom kell, hogy jól vannak!
- Nem, gyerünk, vissza kell menned a szobádba! - mondta nyugodtan.
- NEM! - próbálok kiszabadulni a markolatából.
- ANYA! - ordítja Allie és zokogni kezd. Egy orvos őt is megfogja és elkezdi kihozni a szobából. - ENDGEDJEN EL!
- ENGEDJENEK EL! TUDNUNK KELL, HOGY RENDBEN VANNAK! " - szúrósan rápillantok az orvosra, de csak tovább vonszolnak a lifthez.
- ANYA! - Allie hangja érdes és zihálva vesz levegőt. Kapálódzni kezd a lábával, ahogy az egyik orvos felkapja őt és felénk hozza.
- NE ÉRJEN HOZZÁ! - ordítom a doktorra. Az egyik elővesz egy injekciós tűt a zsebéből és Allie karjához kezdi tenni. - NE MERÉSZELJE MEGTENNI!
- Nyugodj le, Michael! - mondja egy orvos, de kiszabadítom magam a fogásukból. Az doktor felé megyek, akinek a kezében a tű van és behúzok neki egyet az arcába. A földre esik, eszméletlenül. Orvosok ragadják meg a kezem és a lábam, a lifthez cipelve engem, ahogy harcolok a markolatuk ellen. Allie remeg és zokog, próbál kijutni a liftből, ahogy az ajtó zárul be.
- ANYA! - úgy tűnik ez az egyetlen, amit mondani tud, de nem hibáztatom. Az anyukája nem volt jó állapotban. A liftajtó kinyílik és az orvosok tovább cipelnek minket. A többi beteg bámul minket, ahogy küzdünk ellenük.
- HAGYJATOK MINKET BÉKÉN BASZD MEG! - ordítom.
- Kérem, hadd lássam az anyukámat! - kérleli Allie, kétségbeesett hangon.
- Engedjen el minket! - a végtagjaim kezdenek fájni az orvosok szorításától.
- KÉREM! - zokogja Allie. Betuszkolnak minket a szobánkba, mialatt a páciensek összegyűlnek és minket bámulnak. Az orvosok próbálnak lefektetni minket az ágyunkra, míg ránk rakják azokat a bilincseket, amiket ezelőtt nem is vettem észre, hogy az ágyon vannak.
- Szálljon le rólam! - ordítom, és éles fájdalmat érzek a karomban. Az orvosok hátrálnak, én pedig mély álomba merülök.

Felnyögök és felkelek, próbálom felemelni a kezemet, hogy beletúrjak a hajamba, de a bilincsek megállítanak. Húzni kezdem a karom, megkísérelve, hogy kiszabaduljon.
- Jó reggelt, Michael! - felnézek és meglátom Nicolet, a nővérünket egy széken ülni.
- Miért vagyok ehhez a hülye ágyhoz bilincselve? - kérdem durván.
- Pánikrohamod volt. Erőszakos voltál, így az ágyhoz bilincseltek biztonsági óvintézkedésként. - válaszol.
- Engedjen el! - mondom.
Sóhajt és megrázza a fejét. - Teljesen nyugodtnak kell lenned, ahhoz hogy elengedjelek.
- Nyugodt vagyok. Esküszöm. Csak engedjen el. - mondom lassan.
- Rendben - hozzám jön és leveszi azt a dolgot a csuklóm körül.
- Köszönöm - megdörzsölöm a csuklóm és észreveszem, hogy a kezem be van kötve, megszáradt vért is látok raja.
- Most le kell cserélnem a kötésed. - mondja és elkezdi kibontani a kötésem és letörölni a száraz vért.
Allie ágyára nézek, de ő nincs ott. - Hol van Allie? - pánikolni kezdek.
- Nyugodj meg! - Nicole szigorúan rám pillant és folytatja a karom újra kötését. - Egy terapeutánál van épp.
- Miért? - kérdem.
- Egy kicsit zaklatott volt, az anyukája meghalt.
- Meghalt? - kérdem döbbenten.
- Igen. Szörnyű és hosszú folyamat volt. Próbáltunk rajta segíteni, de nem tehettünk semmit. - monda szomorúan és befejezi a karom bekötését.
- Mikor jön vissza Allie? - kérdem csendesen.
- Bármikor, amennyiben lenyugszik. - felszedi a dolgait.
- Nem tudja, hogy ez mikor következik be? - kérdem.
- Fogalmam sincs, sajnálom - az ajtó felé megy. - Jobb, ha készülődsz. Óráid és terápiás ülésed is lesz ma.
Felnyögök, ő pedig nevet, majd bezárja az ajtót, ahogy kimegy. Miután felöltöztem, gyorsan a terembe mentem, ahol órám lesz. Oda ülök, ahol Allie és én szoktunk, de most egyedül vagyok. Nincs mellettem Allie, hogy átkaroljam. A feje nem pihen a vállamon. És hogy még rosszabbá tegyük, az embereke folyamatosan engem bámulnak. És úgy susmognak, mintha nem látnám őket. Teljesen egyedül vagyok.