Different ▸ Michael Clifford

8. fejezet

Michael szemszöge.

Allie nevetése olyan volt, amihez sose tudnék hozzászokni. Nem számít hányszor hallottam, akkor is beleremegek és mosoly szökik az arcomra. Úgy hangzik, mint egy varázslat, ami kiűzi a bennem lakozó démont, még ha csak egy pillanatra is. Sokat nevet. De nem olyan sima nevetés; vihog, kuncog, fulladozik és minden, amit eltudsz képzelni. Van egy ideges nevetése, egy fáradt nevetése, egy vidám nevetése és egy amikor kettesben vagyunk. Nem tudom érzelemhez kötni, de mikor az a nevetés kiszökik a száján, szemeivel kissé bandzsít, és orcája rózsaszínné válik.
Elvesztem a kis világomban, de mikor megszólalt visszatértem a valóságba.
- Michael? - felkaptam a fejem. Épp ebédeltünk az iskolában. Allie barátja, azt hiszem Sam a neve és még neki az egyik barátja, akinek nem tudom a nevét ült velünk egy asztalnál. Mikor felnéztem láttam, hogy még valaki csatlakozott hozzánk, Luke, akivel Allie beszélt a múlt héten.
- Jól vagy? - kérdezte Allie.
Nem is vettem észre, hogy ökölbe szorítottam a kezem, csak akkor mikor már fájni kezdett a tenyerem. - Igen, jól vagyok.
Rám mosolygott és bólintott, majd visszafordult Luke-hoz és folytatták a beszélgetést. A fiú kezei a combján voltak és bámulta őt, miközben az alsó ajkát harapdálta. Allia keze Luke vállán volt, miközben nevetett. Akkor újra kezdődött minden.
Ó, kedveli őt, ugye?
De te kedveled őt.
De kedvelted először.
Ő nem érdemli meg.
Pupilláim tágra nyíltak. Ne, ne itt. Leszorítottam a szemem, így próbálva blokkolni őket.
Tényleg azt hitted, hogy elmentünk? Buta fiú. Mindig figyelünk.
Nem vagy féltékeny?
Segíthetünk.
Ne, ne, ne, ne. Felnéztem és láttam, hogy Luke egy darab festett hajtincsét forgatja ujjai körül. Próbálkoztam, de nem tudtam irányítani őket. Hatalmuk van az elmém felett. Magukat irányítják.
Itt az idő!
Először Luke széke borult fel, a hátára érkezve. Remegni kezdtem és tudtam, hogy ez nem az. Luke magzatpózba gömbölyödött és felnyögött. Zörgést hallottam és felnéztem. Hát persze, hogy az ebédlő szélénél kell lennünk, ahol a TV van. A föld Luke körül remegni kezdett, mire a TV leesett és rajta landolt. Felkiáltott fájdalmában, az embereknek elállt a lélegzetük. Majd a pillér, amin a TV, másodpercek múlva ráomlott egyenesen Luke-ra. Az ebédlőt csend lepte el. Senki se mozdult. Az egyetlen hang Luke nyögései voltak a fájdalomtól. Zihálni kezdtem és szemeim megteltek könnyekkel. Ahogy a tanár a sérült Luke felé rohant, megfordultam és elfutottam. A mosdóba mentem és zokogni kezdtem.
Ne aggódj, nem halt meg.
Már évek óta nem szórakoztunk. Nem öljük meg olyan gyorsan.
De most már tiéd a lány.
Nem ezt akartad?
Nem fogjuk őt bántani. Még.
- Hagyjatok!  - ordítottam. Fekete mozdulatok kezdtek kavarodni körülöttem, mire értelmetlenül hadonászni kezdtem kezeimmel. - Hagyjatok békén!
Tudod, hogy nem lehet, Michael.
Megérdemled.
Addig nem hagyunk, míg velünk nem leszel.
- Nem! Kérlek, csak hagyjatok! - belevertem a falba. Emlékek törtek fel bennem. A 6 éves önmagam nézi, ahogy a legjobb barátja leesik a hintáról és eltöri a nyakát. A 7 éves önmagam az utcán játszik az új fiúval és egy autó - vezető nélkül - elüti őt a szeme láttára. A 9 éves önmagam meglátja az utca túlsó végén a barátját, mire egy rejtélyes golyó repül egyenesen a koponyájába. A 10 éves önmagam sír a szobájában, ahogy a hangok elárasztják elméjét. Azoké, akiket egyszer a barátainak hívott. Ez volt az utolsó dolog, amire gondoltam, mielőtt nevetések töltötték meg füleim és a sötétség elragadott.