Amit csak szeretnél (JK) ~ Befejezett

Prológus

Homlokomat az ablaknak döntöttem, ahogyan figyeltem a suhanó tájat. Agyam már a gondolattól fájt, hogy egy hetet el kell töltenem a világ végén, a haldokló nagynéném kérésére, - aki már lassan egy hónapja haldoklott, azóta sem patkolt el - mert most már tényleg érzi, hogy itt a vég és azt akarja, hogy legyünk ott vele. Amint lelke elszáll a túlvilágra, végre nyílvánosságra kerül a végrendelete, amiben megtudjuk, kire mit hagyott a családban.

Mindenki számára a hegy mellett lévő luxusvilla volt a cél, rajtam kívül. Eszem ágában sem volt a fővárost hátrahagyni, hogy az ország szélére költözzek csak mert ott egy három emeletes komplexum várta új tulaját. Minden barátom, az egész életem Szöulban volt, a jövőmet ott képzeltem el, a számomra kiszemelt srác is abban az utcában lakott, biztos nem lövöm el az esélyeim, csak mert Min néni világra szóló gyászra kötelezte a rokonságot. Miért nem tud csendben meghalni, mint mindenki más?

-Ó, istenkém - zokogott fel anyukám, mire apu bátorítóan a térdére csúsztatta tenyerét. Ez volt a harmadik összeroppanása, és még csak két órája voltunk úton. Nem hibáztattam érte, Min néni az ő nővére volt, félelme és aggodalma teljesen érhető volt, nekem azonban túl sok volt ez az egész. Min néni úgy viselkedett, mintha ő irányította volna a halált, amikor úgy érezte, közeleg a vég, az összes rokon ugrott, hogy vele legyen utolsó óráiban, aztán közölte velünk, jobban van, mégsem készül hátrahagyni minket.

Hogy mi is volt igazából a betegsége, fogalmam sem volt. Állítólag borzasztóan súlyos és halálos, gyógyíthatatlan, már az is szárnyra röppent, hogy róla fogják elnevezni. Unottan hallgattam anyu jajgatását, szitkozódását, hogy miért pont velünk történik meg mindez, mikor mi nem érdemeljük meg ezt a csapást, Min néni világ életében egy ártatlan és hibátlan lélek volt, ami már csak azért is gyanús, mert a villát sem a kemény munkájával szerezte, hanem az örökségből, amit a korábbi öt férje ráhagyott. De anyura való tekintettel tartottam a számat és visszanyeltem minden cinikus megjegyzést, ami feltörni készült belőlem.

Ezért voltunk úton ismét. Mert Min néni találkozott a halállal, meglátogatta éjszaka. De előtte persze szólt neki és volt olyan kegyes, hogy megengedje meglátogassuk, majd csak utána ragadja el a lelkét. Remélem nekem is lesz időm mindenre, mielőtt elvisz, ha már lehet paktálni vele, ki ne maradjak én se.

Szemem szorosan lehunytam, ahogyan eszembe jutott, biztosan találkozni fogok az összes rokonnal akiket amúgy egytől egyig rühelltem. Hallgathatom majd, hogy magasabb vagyok mint előző évben, pedig huszonhárom éves vagyok, már vagy öt éve nem nőttem egy centit sem. Sovány vagyok, miért nem eszek, nem fogok kelleni így senkinek, az ő idejükben a lányok ilyenkor már meg voltak hízva a három gyerektől akiket megszültek, nekem miért nincs már és egyébként is, nem fogom vinni semmire ha nem keresek egy gazdag férjet magamnak, ők annak idején már jegygyűrűvel az ujjukon születtek, nekem pedig még macskám sincs. De van. Jobb mint némely ember. De nem szólhatok vissza. Anyu miatt nem tehetem meg, szerinte nem illik, apa meg valahogy sosem hallja ezeket a megjegyzéseket. Pedig tudom, hogy hallja, hiszen akkor miért vett nekem macskát.

Nem egyszer látogattuk meg Min néni házát, vagyis mini birodalmát, hiszen ő maga egyedül lakott abban a villában, ahol tíz család tudna gond nélkül élni. Ismertem minden szegletét, s míg eleinte szerettem azt a pár napot amit itt töltöttem, most már undorral a képemen tettem be ide a lábamat, hiszen ahogy idősebb lettem, úgy jöttem rá, hogy konkrétan minden ember hülye.

Telefonom pittyegve jelezte, hogy a térerő teljes mértékben eltűnt ezen a részen, a mobilnetem így használhatatlanná vált. Csalódottan dobtam táskámra a telefont, net nélkül nem sokra fogok menni a továbbiakban, szinte biztos voltam benne, hogy Min nénivel tartok majd ha meghal, csak engem az unalom visz el.

Sötét volt már mikor megérkeztünk, s nagyot nyújtózkodva szálltam ki az autóból, tekintetem az égre emelve. A csillagok tisztán látszódtak az égen, mégis néha szürkés, sötét felhő szántott végig az égbolton, amit érdeklődve figyeltem. Még sosem láttam ilyet, olyan volt, mintha egy darab felhő csúszkált volna kedvére ide-oda, mintha csak távirányítóval irányította volna valaki. Szép volt, érdekes de kissé félelmetes. Hirtelen nem mozgott tovább, megállt két fényesebb csillag alatt, ezáltal egy mosolygós arcot alkotva. Elmosolyodtam a látványra, szürreális élmény volt ahogyan vigyorogtunk egymásra a felhővel.

Fejem elfordítva a házra pillantottam, mindegyik szobában, helységben égett a lámpa. Szóval már mindenki itt volt akinek kellet, már csak ránk vártak, még a halál is megvárta, hogy ideérjünk. Egyetlen egy szobában volt korom sötét, a harmadik emeleten, gondoltam az lesz a mi szobánk. Kezembe fogva a táskámat és elindultam a bejárati ajtó felé, mikor még utoljára az égre néztem.

A mosolygó felhő azonban nem volt sehol.