Amit csak szeretnél (JK) ~ Befejezett

35.

Meredten bámultam a plafont, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy visszatartsam a könnyeim. Nem akartam sírni, mert akkor azzal beismertem volna, hogy Jungkook hozzám nőtt a hónapok során, hogy hiányzik ha nincs velem, hogy hibáztam. És én gyűlölöm beismerni a hibáim. Mielőtt Min néni meghalt, nem ismertük egymást s úgy is teljes volt az életem, hogy ő nem volt a része. Akkor is voltak barátaim, akkor is mindent megkaptam, hiszen egész életemben én mindig mindent megkaptam. Szerelmes már előtte is voltam, nem volt újdonság számomra a "barátom van" érzés. Igen, teljesen jól elvagyok Jungkook nélkül. Nem kapok random gumicukrot csettintésre, és akkor mi van? Veszek magamnak egy egész dobozzal. 

-Aggódom miatta - hallottam meg hirtelen anya hangját. - Valami szellemfiúról beszél, szerintem hallucinál. Fogalmam sincs egyszerűen mi a baja, de nem beszél velem, de nem akar senkivel sem beszélni. Ki sem jött a szobából! Megpróbáltam elcsalni vásárolni, de már az sem hatotta meg! Csinálj valamit, te legalább annyira fura vagy mint ő - magyarázott anya valakinek. 

-Ezt most nem tudom hogyan reagáljam le - válaszolt Yena, akit ezek szerint anya a megmentésemre iderángatott. - De mivel nem áll messze a valóságtól, eltekintek a megjegyzéstől - nevetett fel. 

Anya a Yenával való barátságomat mindig is vegyes érzelmekkel figyelte, majd fogadt el mostanra. Eleinte nem volt túl boldog, mert én amilyen magamnak való voltam, Yena pontosan ugyan ilyen volt, s anya azt szerette volna, ha kiterjesztem a kapcsolataim, sok barátot szerzek és keveset leszek egymagamban itthon. Legnagyobb bánatára összeszedtem egy hasonlóan antiszociális, nehezen elviselhető stílusú lányt, akivel összenőttük mint két gomba. S bár eleinte nem akarta beismerni, végül anyu kénytelen volt elfogadni, hogy boldog vagyok azzal az egy baráttal, aki évek óta mellettem van, akivel már annyi mindent megéltem, s ha valaki, akkor ő biztosan kihúzza belőlem, mi nyomja a lelkem mostanában. 

Yena kopogás és mindenféle köszönés nélkül benyitott, majd bezárta maga mögött az ajtót. 

-Kopp - közölte mikor már régen bent volt, és leült az ágyamra, a lábam mellé. - Ha nem akarsz orvoshoz menni, az orvos jön hozzád - paskolta meg térdem, és törökülésbe húzta a lábait. - Anyukád felhívott, de úgy mintha legalább árvíz készülne elsöpörni a házatokat, hogy valami nincs rendben veled, jöjjek azonnal és kezdjek veled valamit, mert fura vagy, képzelődsz és össze-vissza hadoválsz. Na most kérdezem én, mégis mi a tököm történt veled az elmúlt napban, amíg nem láttalak? - dőlt rám és úgy nézett rám.

Nagyot sóhajtva dörzsöltem meg az arcomat, miközben gondolkodtam. Vajon ha neki elmondom, hinne nekem? Vajon neki elmondhatom ha már anyának megtettem, vagy csak még nagyobb kárt okozok Jungkooknak, ha még egy ember előtt felfedem a titkát? Vajon Yena mit tudna nekem segíteni? Mégis mit mondjak neki, mi bajom van? 

-Hé - bökte meg az oldalam, amitől elmosolyodva rándultam össze. - Mi a baj? Kinek a seggét kell szétrúgnom? - érdeklődött sajátos stílusában, mire megvontam a vállam. Yena azonban nem fogadta el válaszomat. - Yeji - ült fel és a karomnál fogva, felrángatott engem is ülő helyzetbe. - Nem tudok neked segíteni, ha nem mondod el mi a baj. 

Lehunytam szemeim, ahogyan sírásra görbült a szám és megráztam a fejemet. 

-Nem mondhatom el - tört ki belőlem a sírás, majd megtöröltem nedves arcomat, hiába mert azonnal újabb könnycseppek léptek az előzők helyére. - Yena, ezt most az egyszer nem mondhatom el. Mindig, mindent megosztok veled, de ezt egyszerűen nem tehetem meg. Mert...mert most ez nem csak rólam szól - hajtottam fejem a vállára, mire a derekamra csúsztatta két tenyerét és finoman ütögette, ahogyan próbált megnyugtatni. - Kérlek, csak ne faggass és hagyd, hogy magamnak megoldjam a dolgokat - szipogtam, s reménykedtem benne, Yena hagyni fogja. 

-Oké - bólintott, haja súrolta az arcomat. - Nem kérdezek semmit. Nem mondok semmit és nem csinálok semmit. Bár hidd el, elég nehéz - nevetett fel halkan, én azonban mosolyogni sem tudtam. 

-Megbántottam valakit - magyaráztam a sírástól eltorzult hangon. - És lehet végzetes. Lehet, hogy sosem hozom már helyre. 

-Olyan nincs - tolt el magától és megtörölgette a szemem alatti részt, és egy zsepit rántott ki az asztalon lévő dobozból. - Még ha most haragszik is, úgyis megbocsát. Mégis mi lehetne annyira végzetes, belehal a fájdalomba? - kérdezte vállat vonva, én azonban végiggondoltam mégis mi történhet, s mivel Yena beletalált a sűrűjébe, ismét zokogva borultam a vállára. 

-Akár - bőgtem. 

-Oké, nem értem de mivel megígértem, hogy nem faggatlak szóval csak azt mondom, ha elveszíted talán jobban jártál. Vagy ő járt jobban - gondolkodott el hangosan. - Bármi is lesz, én mindig itt leszek neked, ezt ne felejtsd el. És ha valamikor úgy döntesz, hogy készen állsz és elmondod, mégis mi baj, mi történt én itt leszek és meghallgatlak. Ha kell, akkor hívsz éjszaka. Be tudok mászni az ablakon - ajánlotta fel. 

-Szeretlek - suttogtam, fejemet kényelmesen a vállára hajtva, úgy bámultam a falat, akaratlanul is odaképzelve Jungkook arcát. 

-Én is - ölelt át szorosan. - És azt akarom, hogy jobban legyél. Maradjak itt? Vagy szeretnél egyedül lenni? 

-Hát...ha nem baj, most gondolkodnék - húzódtam el és megtöröltem a szemem. - De írni fogok. Oké? 

-Ahogy jól esik - állt fel, majd az asztalra nézett, és megtorpanva rámutatott. - Hé, hova lett a helyes unokatesód képe? - kérdezte, mire követtem fejemmel az irányt, amerre mutatott és torkom elszorult, ahogyan az üres képkeretre néztem. Jungkook képe, ami korábban ott virított, most nem volt sehol. Kezem remegett, ahogyan megfogtam a keretet és kapkodva forgattam minden irányba, de Jungkook nem volt sehol. - Hé, kezdek aggódni. Biztos hagyjalak egyedül? - guggolt le mellém aggódó arccal, keze pedig a térdemre siklott. 

-Ne - motyogtam kábán, ujjaimmal dörzsölve a vékony üveget. - Ne, ne, ne - ráztam az üres keretet. - Basszus! 

-Mi van? - fogta meg a kezem Yena, én azonban csak kirántottam azt a szorításából és az ajtó felé mutattam.

-Csak menj - csuklott el a hangom és próbáltam vele annyira türelmes lenni, amennyire csak tudtam. - Menj, majd...majd írok vagy valami - löktem meg finoman, amitől kicsit hátratántorodott, de felállt. 

-Biztos? Yeji..

-Menj - néztem fel rá sírva. - Menj - löktem meg a térdénél fogva, mire kissé vonakodva, de magamra hagyott, én pedig felállva remegő gyomorral néztem körbe a szobában. - Jungkook - suttogtam, abban reménykedve, hogy valamikor felbukkan. - Jungkook! - szólaltam meg. Sehol semmi. 

Sietve a fürdőbe mentem, hátha ott van, azonban nem volt sehol. Sem a szekrényben, kinézve az ablakon, sem az utcán. Sehol, az egész ház üres volt, hiába kerestem mindenhol, a szüleim legnagyobb aggodalmára. Nem volt nyoma sem. 

-A francba is! - ütöttem a párnámra és ismét kezembe vettem a képkeretet. - Annyira sajnálom - zokogtam, könnyem pedig az üvegre cseppent. - Annyira sajnálom! - sírtam, ujjaimmal magamhoz szorítva a keretet. - Hol vagy? Hol vagy? - roskadtam le az ágy mellé, fejemet a térdemnek döntve. - Hol vagy? 

-------------------------------------

Mivel a Praesidio kapta a legtöbb szavazatot, konkrétan majdnem az összeset pár kivételével, így most azt tettem ki! A prológust és az első részt! ♥️