Amit csak szeretnél (JK) ~ Befejezett

34.

Anya minden szó nélkül bámult rám, én pedig ujjaimmal az asztalon kopogtatva vártam, hogy végre reagáljon valamit. Jungkook továbbra is némán üldögélt az asztalnál, kitartóan engem fixírozva és bár a francért sem néztem volna rá, valahol mégis tudtam, most legszívesebben megfojtana a saját hajammal. Anyu aggódó tekintettel tette két kezét a nyakamra, arcomra, miközben elgondolkodva motyogott magában.

-Nem meleg a fejed, úgy tűnik nincs lázad - magyarázta, mire dühösen elütöttem a kezét magam elől és mérgesen néztem rá.

-Anya! Tudom, hogy hihetetlen, én sem hittem el! Amíg a saját szememmel nem láttam, én sem hittem el Min néninek, hogy ez létezik! De így van! Ott ül, és most bámul rám - mutattam Jungkook, irányába, akinek már sírásra állt majdnem a szája, amiért elköptem anyunak a titkát. Engem azonban cseppet sem hatott meg nyomorúságos arckifejezése, úgy voltam vele tűrtem eleget, itt az ideje, hogy végre napvilágra kerüljön a dolog. 

-Oké - emelte fel a kezet anya megadóan. - Szóval. Ott - mutatott Jungkook felé, amerre az előbb én is mutattam. - Ül most valaki. Egy fiú. Én nem látom, de te igen. És kérhetünk tőle bármit - összegezte a hallottakat. 

-Te nem. Én igen - bólintottam. 

-Hmm - bólogatott anyu is. - Csak te. És most itt van. 

-Igen - helyeseltem. 

-Yeji, szívem - húzta közelebb hozzám a széket és megfogta a két kezem. - Ismerd be. Jobban hiányzik a nagynénéd, mint gondoltad. Tudom, nem volt vele szoros kapcsolatod, de mégiscsak sokat voltál vele nyaranta. És bánt, hogy elment. 

-Nem hiszel nekem - értettem meg. Egy szavamat sem hitte el. 

-Dehogynem! Ha te így dolgozod fel a gyászt, hogy szellemeket képzelsz ide, én megértem. Mindenki máshogy fogadja el, hogy a szerettei nincsenek többé, és...

-Hagyjuk - álltam fel és betoltam a széket. - Hagyjuk, felejtsd el. Jól vagyok - bólintottam.

-Biztos? - állt fel anyu is. - Ne kérjek időpontot a pszich...

-Ne! - csattantam fel. - Nem vagyok bolond. Nincs szükségem agyturkászra. Teljesen jól vagyok, meg ne tudjam hogy beszervezel egy talira vele, mert esküszöm elköltözöm - fújtattam és a szobám felé indultam. Nem is értettem magam, miért haragszom anyára amiért hülyének nézett. Fordított esetben én talán hinnék neki? Nem, egész biztosan nem. Hiszen én sem hittem a nagynénémnek, egymás hülyének nézése pedig egyébként is a génjeinkben van. 

Jungkook előttem lépkedett, haragosan és sietősen mozgott, majd miután belépett a szobába, a képembe vágta az ajtót. 

-Hogy mered? - kaptam el a kezemmel mielőtt még eltörte volna az orromat és dühösen néztem rá. - Mégis mi a franc bajod van? Elmondtam és? Akkor mi van? Nem történt semmi, látod még itt vagy a nyakamon! 

-A nyakadon? Szóval a nyakadon vagyok? - emelte fel a hangját, s meglepődve tapasztaltam, az a kedves, visszafogott és halk lény sehol nem volt, helyette ugyanolyan stílussal és temperamentummal beszélt velem, ahogy én szoktam másokkal. Csakhogy amíg én előszeretettel alkalmazom, addig saját magammal szemben nem tűröm meg. Elcseszett gondolkodás, ugye? 

-Most mit mondjak? Te akartál minden áron létezni mások előtt! 

-Egy dolgod lett volna! - üvöltött rám. - Egy dolgot kértem tőled, mégpedig, hogy tartsd titokban a létezésem! Amióta csak az eszemet tudom, mindenki, ismétlem mindenki képes volt befogni a száját és csendben élvezni, amit adtam neki! És pont te - ült le az ágyra csalódottan. - Pont te nem tudtad ezt megtenni! 

-Mit vergődsz? Nem lett bajod belőle - vontam vállat, de kezdtem ugyanakkor kissé elszégyellni magam, amiért ennyire hirtelen és elhamarkodottan cselekedtem.

-Még - nézett ki az ablakon. 

-Miről beszélsz? - nyeltem egy nagyot, ahogy kezdtem lassan megnyugodni. 

-Nem tudom - bámult továbbra is kifelé az ablakon. - Még nem fordult elő, hogy valakinek elmondták volna, létezem. 

-De hát nem hitte el...

-Lényegtelen - vont vállat. - Jó voltam hozzád, Yeji. Megadtam mindent, s ennél többet adhattam volna. Sőt, már most többet adtam neked, mint eddig bárkinek. Szerelmet, Yeji. Szerelmes vagyok és te hátba szúrtál. És ez jobban fáj, mint eddig bármi, amit velem tettek - suttogta, mire szomorúan pislogtam magam elé. Nem éreztem, hogy igaza lenne, de ugyanakkor sajnáltam az önfejűségemet és makacsságomat. 

-Én megpróbáltam - válaszoltam halkan. - Megpróbáltuk, de ez nem működik. Nem tudunk teljes mértékben együtt lenni, te mindig is láthatatlan és nem létező leszel mások számára. Én viszont élni akarom az életem. Nem dobhatok mindent félre, a józan eszemmel együtt csak mert te erre az időre boldog akarsz lenni. Én akkor mikor leszek boldog? Ez az én életem Jungkook, nem a tiéd. Neked még sok van hátra, de nekem csak ennyi van. Lehet még hatvan év. Lehet hat. Vagy meghalok, akár holnap. És a legtöbbet szeretném kihozni belőle, nem pedig leragadni valaki mellett, akit senki nem ismer el. Vállaltuk. Vállaltad, mikor idejöttél. 

-És ebben mind igazad van - nézett fel rám, annyira csalódottan és megbántva, legszívesebben visszacsináltam volna az egészet, hogy normálisan meg tudjuk beszélni. - De te túlságosan önző vagy, hogy magadon kívül másokat is láss! Önző vagy és csak az jó, ami neked jó. Nem vagy képes egy pillanatra félretenni a saját jóléted, míg gondolkodsz két percre és belegondolsz a következményekbe! Mit csinálok, ha nekem is ennyi volt? Ha meghalok vagy eltűnök holnap mert te nem bírtad tartani a szád? Mint mindenki más? Velem szemben neked egyetlen egy dolgod volt! Kussban lenni! Ennyit kértem, mégis mire számítsak tőled ezek után? 

Ekkor pedig olyan történt, amire nem számítottam: Jungkook halványodni kezdett. Rémülten kaptam keze után, amit bár meg tudtam fogni, nem volt annyira intenzív, mint eddig bármikor. 

-Hé -remegett meg a hangom. - Mi van veled? Mi történik? 

-Semmi - tolta el a kezem magáról. - Csak egy kis magányra vágyom. Ne aggódj, nem tűnök el végleg, nem szabadulsz meg tőlem és nyomorult kis lényemtől. Időre van szükségem, hogy gondolkodhassak. És neked is, hogy végiggondold mi legyen. De ezt nem tudjuk csinálni. Nem hagyom, hogy veszélybe sodorj engem is, csak mert mindig azt nézed neked mi a jó...

Nem szóltam semmit, nem is hátráltattam. Tudtam, hogy vissza fog jönni, hiszen magától nem mehet el, viszont én sem küldtem el, csak hagytam, hogy egyedül legyen. Nem aggódtam, viszont tudni akartam mit érzek, ha nincs itt. Tudni akartam, milyen lenne az életem ismét, ha ő nem lenne a része.