Amit csak szeretnél (JK) ~ Befejezett

36.

Ásítva dörzsöltem meg buci és felduzzadt szemeimet, majd kezembe vettem a telefonomat és megnéztem az időt. Hajnali négy. Szuper, kettőig sírtam, nem csoda hogy még mindig álmos vagyok, két órát sikerült aludnom. Sóhajtva dobtam le a telefonom magam mellé és feljebb húztam magamon a takarómat. Szipogva bámultam a sötét falat, miközben azon gondolkodtam, mégis hogyan jutottunk el idáig. Mégis mikor csúszott ki a kezünkből az irányítás. 

-Yeji - suttogta valaki halkan a hátam mögül, mire fáradtan fordultam meg, azzal sem foglalkoztam, hogy megijedjek a ténytől, valaki van az ágyamban. Az utcai lámpa fénye beszűrődött az ablakon, ezzel megvilágítva Jungkook arcát, aki egy halvány mosollyal nézett le rám. Kerek szemekkel fordultam meg, azonnal felülve az ágyban, ujjaim pedig az asztalon motoszkáltak, hogy a kis éjjeli lámpámat felkapcsolhassam. 

-Jungkook - suttogtam döbbenten, el sem hittem hogy tényleg itt van. - Jungkook - rántottam magamhoz a nyakánál fogva, szorosan átölelve. Remegett a gyomrom, amikor nem viszonozta az ölelésemet, azt hittem már sosem fog hozzám érni, mikor végre lassan de biztosan karjai felcsúsztak a derekamon, magához szorítva kimerült testem. - Hol voltál? Miért nem jöttél, mikor hívtalak? - sírtam a nyakába, s csak akkor tűnt fel, mennyire más most hozzáérnem. Mintha nem lenne velem teljesen. Az intenzív és valós érzés csökkent, mintha tényleg csak egy szellemet ölelnék magamhoz.

-Nem tudtam jönni - suttogta, ujjai a hajamba markoltak, simogatva a fejem. - Akartam, de nem tudtam - magyarázta, hangja megtört és erőtlen volt. 

-Az én hibám - húzódtam el tőle és megtöröltem nedves arcom. - Jungkook, én... - pillantottam félre, a szemébe sem tudtam nézni. - Én annyira sajnálom - hajtottam homlokom a vállának. - Annyira nagyon sajnálom, és...

-Már mindegy - puszilta meg a fülem, majd az arcom, majd a szám sarkát. - Felesleges ezen aggódnod. 

-Ezt hogy érted? - toltam el magamtól és kezeim közé kaptam az arcát. Könnyeimtől kissé homályosan láttam, illetve a lámpa fénye sem volt túl erős, de tudtam valami nagy baj van. Bágyadtan nézett vissza rám, mintha nem tudná teljesen kivenni a vonásaimat. Aggódva néztem minden centijére az arcának, nem értettem mi változott, mi történt, de ő maga sem mondott semmit. - Jungkook - erőltettem felém az arcát, hogy rám nézzen. - Kérek...mit tudom én...add ide az egyik plédet a szekrényből. Anélkül, hogy odamennél érte - nyomatékosítottam a kérésem, tudni akartam képes e megtenni amit kérek. Jungkook lesütötte a szemeit és megfogta a csuklóimat, majd lehúzta kezeimet az arcáról. 

-Nem tudom - suttogta, lehajtva a fejét. - Nem tudom megtenni. Nem vagyok képes rá - sóhajtotta és némán, elkeseredetten üldögélt velem szemben. Szégyenkezve, olyan fájdalommal néztem rá, mintha azt közölte volna velem, hogy haldoklik. S talán az történt. Talán tönkretettem a felelőtlenségem és makacsságom miatt, s soha nem tudjuk helyrehozni ezt a végzetes hibám. 

-Jungkook, én...

-Yeji, én így nem akarok létezni - nézett rám csalódottan. - Olyan ez nekem, mintha te veszítenéd el egy lábad, vagy akár bármilyen szerved. Az a létezésem célja, hogy valakinek hasznára váljak, hogy valakinek szüksége legyen rám. Hasznavehetetlen lettem. Az értelmemnek, a célomnak annyi. Az ok, amiért én ezen a világon vagyok, nincs többé. Egy senki lettem - nézett az égre az ablakon keresztül. Mintha csak Min néni után vágyódott volna

-Ne mondd ezt - ráztam meg a fejem, s ujjaim az övéire kulcsoltam. - Ne mondd ezt, mert ez nem igaz - folyt végig egy könnycsepp ismét az arcomon, amit gyorsan le is töröltem, de mindhiába, az újak már úton is voltak. - Nekem sokat jelentesz. Nem láttad, mit éltem át amíg nem voltál itt. Azt hittem eltűntél végleg és pokoli volt. Nem találtalak és úgy éreztem üres vagyok, érted? Fontos vagy nekem, nagyon fontos és már nem is akarom tudni, milyen lenne az életem nélküled. Döntöttem. És itt akarlak tudni magam mellett és...

-Yeji - nézett rám szomorúan. - Semmi nem lesz olyan mint régen. Nem tudok megadni már számodra semmit. Nincs okom, nincs célom élni. Már ha én élő vagyok. Egy senki lettem, pont mint azok a magamfajták, akik gazdátlanul barangolnak az utcán. A titkom kiderült. S elvesztettem, ami engem ilyenné tett. Az erőm, a hatalmam. Hasztalan vagyok. És boldogtalan. A tehetetlenség, az üresség lassan felemészt. Én így nem tudok meglenni.

-Pihenésre van szükséged - bólogattam. - Utána megoldjuk! Megoldjuk, és...

-Nem érted? - húzódott ajka egy szomorú és lemondó mosolyra. - Nincs okom már itt lenni. 

-Én nem vagyok elég? - nyeltem egy nagyot, remegő ajkakkal. - Azt mondtad, én vagyok számodra a legfontosabb. Hogy senkit nem szerettél eddig úgy, mint engem és...ezek már nem is számítanak? 

-Te is azt mondtad, jó helyem lesz itt...mégsem volt így. Hiányzik Min. Hiányzik, hogy legyek valaki. Valaki, aki bármit meg tud tenni, akinek nincs lehetetlen. Tudod - fogta meg a kezem. - Te már azelőtt az életem részese voltál, mielőtt még tudtál volna róla. Én már akkor ismertelek, amikor te még csak nem is tudtad, hogy létezik egy olyasmi mint én. Én már akkor láttalak, már akkor teljesítettem neked dolgokat Min kérésére. Mindig mások hasznára váltam, most pedig üres vagyok. 

-Akkor... - nyeltem egy nagyot, és ismét sírni kezdtem, ahogyan pontosan tudtam mit fogok most mondani.  A gondolata megijesztett, fájdalommal és keserűséggel töltött el, mégis tudtam meg kell tennem. - Akkor...menj el - túrtam a hajamat hátra, ki az arcomból. Jungkook ijedten nézett rám, kezemet elkapva, mikor megértette mit is teszek pontosan. 

-Yeji - csúszott közelebb hozzám. - Beszéljük meg. Gondoljuk át, most nem szabad eszetlennek lennünk. Nem akarlak elhagyni, én csak...

-Jobb lesz neked nélkülem - hunytam le a szemem, miközben éreztem, a szívem apró darabokra törik. Mintha egy részembe belekapaszkodott volna, kiszakította volna belőlem s most vinné el magával, bennem is hagyva egy üres részt. -  Amióta itt vagy, csak megbántalak. Min néni nem erre gondolt, amikor rám bízott. Biztos vagyok benne, hogy csalódott bennem, s te is. Jobb helyet érdemelsz, én pedig megadom neked és elengedlek. Nem akarlak így magam mellett tartani. Én le...

-Várj! - tapasztotta tenyerét a számra. - Yeji, ne csinálj semmit meggondolatlant, kérlek! Ha most elküldesz, nincs visszaút és én...

-Ha nem küldelek el, ki tudja mit kell még elszenvedned mellettem - zokogtam fel, s egy mély levegőt vettem. Kinyitottam a szemeim s Jungkook kétségbeesett pillantását figyelmen kívül hagyva, közel hajoltam hozzá s ajkaim az övének nyomtam. Jungkook megfogta a kezem, másik kezével hajamba túrt, ahogy viszonozta csókomat, s olyan erővel kapaszkodott belém, hogy szinte már fájt, ahogy szorított magához. Homlokom az övének döntöttem, miután elváltam tőle, s bár ismét megpróbálta tenyerével befogni a szám, eltoltam azt magam elől és gyorsan kiböktem. - Lemondok rólad - hadartam el, azonban amint elhagyta számat a mondat, kitört belőlem ismét a sírás, s szám elé kaptam a kezemet, ahogy rémülten figyeltem az előttem ülő srácra. Jungkook kerek szemekkel, csalódottan, elárulva és reszketve próbált meg kapaszkodni a karomba, miközben hevesen rázta a fejét.

-Yeji, ne! - kérlelt. - Ugye te sem gondoltad ezt komolyan? Mit tettél? Nekünk ennyi volt, nem fogok tudni visszajönni! Kihez kerültem? Kihez küldtél? 

Remegő gyomorral ráztam meg a fejemet, míg tudatosult bennem, nem biztosítottam be Jungkook új otthonát. 

-Basszus...én nem...én nem tudom - kaptam keze után, azonban hiába fogtam meg, mintha semmi nem lett volna ujjaim között. Jungkook folyamatosan halványulni kezdett, én pedig remegve, zokogva próbáltam visszahúzni magamhoz, sikertelenül. - Ne! Várj, én...én nem akartam, én..

Jungkook mondani akart valamit, azonban nem tudott. Csak nézett rám pár másodpercig, mielőtt teljesen eltűnt volna a szemem elől, az asztalon lévő üres képkeret pedig a földre esett, és darabjaira, teljesen széttört.