Amit csak szeretnél (JK) ~ Befejezett

38.

-A felső emeletre ne menjetek mert le van zárva, a szobák nagy része át van építve - adta a kezembe anyu a kulcsokat. - Biztos nem vártok még egy hetet, hogy mi is menjünk? Nem örülök neki, hogy ketten mentek egy akkora házba - aggodalmaskodott anyu. Csak kikaptam a kezéből a kulcsokat és megpróbáltam annyira boldognak tűnni, amennyire csak lehet. 

-Még nem adtuk ki senkinek - nyomtam egy puszit az arcára. - És ki kell használni hogy miénk lehet minden. 

-Útközben vásároljatok kaját - bólogatott. - Kártya nálad? Utaltam rá pénzt még.

-Igen, köszönöm - öleltem át és megfogtam a kis táskámat, amibe pakoltam a cuccaim. 

-Yena, óvatosan vezess - ölelte meg anyu barátnőmet is, aki feltűnően boldogan viszonozta azt. - Jaj, nem tudom mennyire jó ötlet ez. Yeji, még sosem mentél oda nélkülünk és...

-És huszonhárom évesen pont itt az ideje - nyitottam ki az ajtót. - Anya, ne aggódj már. Lassan megyünk, pár óra az út, útközben megállunk ha kell. Jó is hogy megyek, megnézem hogy halad a felújítás, hogy minden rendben van e és mellette pihenek pár napot a legjobb barátnőmmel. Ketten - néztem Yenára, aki hevesen bólogatott mellettem. 

-Nincs buli - mutatta fel az ujját anyu fenyegetően.

-Mégis kinek tartanánk? - vontam fel a szemöldököm. - Az embereket ugyanakkora mértékben utáljuk - vontam vállat, amin anyu elgondolkodott pár pillanatra, végül vállát megvonva egyetértett velem. 

-Rendben. Menjetek - hessegetett ki minket az ajtón és kikísért a kocsiig is. - Minden befér? Tank tele? Adjak még pénzt? 

-Anyu! - néztem az égre fáradtan. - Inkább élvezzétek ki, hogy végre üres a ház - legyintettem és becsaptam a csomagtartó ajtaját. - Ne aggódj, hívni foglak! És bármi van, szólok! 

-Rendben - tette karjait keresztbe maga előtt, összehúzva kis kardigánját. - Vigyázzatok magatokra! És azért érezzétek jól magatok! Szeretlek - mosolygott rám mielőtt beszálltam volna Yena mellé. 

-Én is - intettem mosolyogva. - Menj be! Meg fogsz fázni - mutattam a házra, mire csak leintett és körmét harapdálva nézett utánunk. 

-Na! - csapta össze a tenyerét izgatottan Yena. - Hajrá! Itt jövünk! - indította el a kocsit, én pedig ahogy bekötöttem magam, még utoljára anyura néztem a visszapillantó tükörből, aki aggódva álldogált ott ahol hagytam, s idáig láttam ahogyan jár az agya, vajon jó ötlet e engem egy csajos hétvégére engedni a barátnőmmel, aki legszívesebben turbómeghajtással vezetett volna el egészen az ország széléig. Nem aggódtam emiatt, Yena azóta vezetett, hogy legálisan szerezhetett jogosítványt, sőt még előtte is eljárt néha az apjával. Így nem féltem attól, hogy levezet pár órát. 

-Kérdezhetek valamit? - pillantottam rá hirtelen. - De valami fontosat - mondtam komolyan, Yena pedig hallhatta a hangomon, mennyire nem szórakozom ez alkalommal. Szigorúan az utat nézte, de bólintott. 

-Oké.

-És ne nevess ki - figyelmeztettem előre. 

-Yeji - pillantott rám fél szemmel. - Érzem rajtad, hogy ez neked most sokat jelent. Még ha őrültség is, nem foglak kinevetni - magyarázta. 

-Oké - fordultam kissé felé és megigazítottam magamon az övemet. - Tegyük fel, hogy léteznek szellemek - kezdtem bele, mire rám nézett. 

-Persze, hogy léteznek - szólt közbe. - Én hiszek benne, hogy attól, hogy nem látjuk őket, még itt vannak - vont vállat, mire kissé lejjebb engedtem. Talán könnyebb lesz vele beszélnem, mint gondoltam. Az volt az egyik tippem, hogy Jungkook talán hozzá került mikor elküldtem, s úgy döntöttem finoman és feltűnés nélkül megpróbálom kiszedni belőle, hogy feltevésem igaz-e. 

-És tegyük fel, hogy... - kerestem a szavakat. - Létezne egy olyan szellem...féleség, aki minden kívánságod tudná teljesíteni. Mindent. De nem mondhatnád el senkinek, hogy létezik, és rajtad kívül senki sem látná, mit tennél? - pillantottam reménykedve az arcára, hátha leolvasok róla valamit. Azonban hasztalan volt. Yena arcán a zavarodottságon semmi nem volt. Nem titkolt előlem semmit. 

-Ezt nem értem - rázta meg a fejét és megállt egy pirosnál. - Szóval van ez a szellem, de csak én látom. És nem mondhatom el senkinek. Miért? Neked elmondanám - indult tovább. 

-De nem lehet - ráztam meg a fejem s rosszul éreztem magam, amiért ennyire jó barátnak tart. - Nem mondhatod el, mert akkor meghal - suttogtam a végét. 

-Ez hülyeség - nevetett fel. - A szellemek nem tudnak meghalni. 

-De tegyük fel, hogy ez igaz. Ha nem is meghal, eltűnik. És utána nem látod többet - sóhajtottam. - És nekem sem mondhatod el, bármennyire akarod. 

-Hát akkor nem mondom el - vont vállat. - Akkor értelemszerűen nem mondom el senkinek, még neked sem. Kárpótollak azzal, hogy kívánok neked valamit. Viszont tuti, hogy kavarnék vele, legalább nem csábíthatná el tőlem senki - vigyorgott rám, azonban látta rajtam, nem értékelem a poénját annyira, mint ő maga. - Mi baj? 

-Semmi - néztem ki az ablakon. - Jó barát vagy. Én is kívánnék neked - hunytam le a szemem. Nem kívántam neki soha semmit. Pedig megtehettem volna. 

-De ilyen hogy jut eszedbe? - kérdezte. - Sztorit írsz vagy mi? 

-Nem, én csak... - gondolkodtam mit kellene tennem. Mondjam el neki, hogy Jungkook létezett és nem kitaláltam? Vajon tudnék ezzel még nagyobb kárt okozni, mint amennyit már eddig is tettem? Vajon hinne nekem? 

-Nem kell elmondanod - vont vállat. - Sőt, most ne is gondolj erre. Most elmegyünk ketten, hogy jól érezzük magunkat. Remélem jó idő lesz, mert menni akarok a medencébe - gondolkodott. 

-Ha hideg van se baj, bent is volt neki - legyintettem, mert Min néni háza nem lett volna méltó hozzá, ha nem lett volna két medence is benne. - Majd ne felejtsünk el megállni vásárolni, nem hiszem hogy van ott kaja, étterem sem sok - emlékeztem vissza. 

Tanácstalan voltam. Yena szórakozni akart, én viszont csak azért jövök ebbe a házba, hogy nyomokat találjak vagy valami segítséget, amely visszavezet engem Jungkook-hoz. Talán ha beszélnék vele és hinne nekem, akkor már ketten keresnénk használható ötletet arra, hogy megtaláljam a fiút. Végül is, már nincs velem. Akkor elmondhatom a barátnőmnek, nem? 

Majdnem négy óra az út. És még csak pár perce vagyunk úton. Ennyi idő alatt lesz időm kigondolni, mégis merre menjek, mit keressek és hogy osszam e meg vele a titkom. Hogy a valódi oka a kirándulásnak egy önző indok, hogy megkeressek valakit, aki az én hibámból tűnt el, akiről nem is lenne szabad beszélnem neki. És akit lehet sosem kapok már vissza. Pár napom van mindezt kisakkozni magamban, és válaszokat találni. Hogy esélyem legyen visszaszerezni őt.