Amit csak szeretnél (JK) ~ Befejezett

6.

Jungkook mindenkinél jobban ismerte Min nénit, így ő volt az egyetlen a házban, akit másnap reggel nem ért meglepetésként, hogy Min néni nem kelt fel többet. Éjszaka, mikor mindenki aludt, álmában itthagyott minket, reggel egy emberrel kevesebben ébredtünk fel. Én anyu fájdalmas és keserves zokogására riadtam fel, amint sírva veri fel a népet, hogy Min néni meghalt. Rettenetesen éreztem magamat, mert egy könnycsepp sem hagyta el a szememet, mintha egy érzéketlen és érzelemmentes barom lennék, rajtam kívül mindenki gyászolt, kiabált, elájult, tudom is én milyen módon dolgozták fel a tényt, hogy ez alkalommal Min néni nem feleslegesen csődítette ide a rokonokat, ez alkalommal tényleg elment. És nem jön vissza többé. Tegnap este elvitték a nyakatört rokont, majd egy nap sem telt el, ismét megállt a hatalmas ház előtt a halottas autó, most Min nénit elszállítva tőlünk.

A szobába üldögéltem, senki nem foglalkozott velem. Anyu teljesen magán kívül volt, apu egy pillanatra sem mozdult el mellőle, s furcsa volt, hogy most nem fogok a nagynénémnek búcsút inteni, hogy majd legközelebb jövök. Nem lesz legközelebb, nem látom Min nénit többet. A tudat viszont, hogy úgy halt meg, hogy tudta nem kedvelem és ezért nem is haragudott rám, borzasztóan emésztett. Pontosan tudta, mennyire nincs ínyemre itt lenni újra, pontosan tudta, hogy felőlem bármikor elmehet egy könnycseppet nem fogok ejteni miatta. Tudta, hogy Jungkook a legjobb kezekben lesz nálam, mert én nem tartottam rá igényt, nem kértem volna semmit, éppen ezért a legjobb, legérdékesebb kincsét rám hagyta. Amiről senki sem tudott. És a gondolat, hogy pontosan azért rám hagyta, mert tudta, nem akarok tőle semmit, még nehezebb volt a számomra, nem érdemeltem meg Jungkook személyét s amit nekem ad.

Óvatosan a fiúra pillantottam, aki bár mellettem üldögélt, nem szólt hozzám. Nem erőltettem a kommunikációt, nem kérdezgettem vagy faggattam arról, hogy jól van e, mert látszott rajta, nincs jól. Évek óta volt Min néni mellett, s számomra nyílvánvaló volt, szoros volt a kapcsolat közöttük. Jungkook úgy nézett Min nénire ezalatt a rövid idő alatt, amióta itt voltam, mintha csak az anyja lett volna, és ki tudja...talán úgy is tekintett rá. Nem tudhatom, Jungkooknak milyen élete volt Min néni mellett, de volt egy olyan érzésem, hogy nem tudom ugyanazt nyújtani neki. Min néni csodás ember volt és én sosem foglalkoztam vele, én a teljes ellentéte vagyok.

-Jól vagy? - fordult felém hirtelen Jungkook, mire gondolataimból kizökkenve pillantottam rá. Csak néztem szemeibe, amelyek olyan szomorúan és csalódottan néztek vissza rám, komolyan mondom sokkal nagyobb fájdalmat okozott a tekintete, mint Min néni halála. Nagyot nyelve mértem fel a fiú arcát, aki egy halvány mosolyt engedett el, ahogyan látta, próbálom leolvasni érzéseit az arcáról. - Kérsz valamit? Valamit ami boldoggá tenne? - faggatózott.

-Nem - ráztam meg a fejemet. - Nincs szükségem semmire, köszönöm. Nézd - fordultam felé, ő pedig követte példámat és pontosan ugyanolyan pozícióban helyezkedett el, tükrözve mozdulataim. - Nem fogom megjátszani magamat előtted, felesleges hiszen nem vagy hülye. Nem érintett meg Min néni halála, nem vagyok szomorú, nem érzek semmit. Viszont Te igen - mutattam felé ujjammal, mire lehajtotta a fejét, ujjaival pedig a takarón lévő gyűrődéseket piszkálta. - Látom rajtad, Téged igenis bánt, hogy nincs már. Szeretted, régóta itt voltál mellette, most pedig velem kell jönnöd, itt kell hagynod a házat, itt kell hagynod az eddigi életed. Ez nem könnyű egy embernek - hajoltam közelebb hozzá, megfogva a kezét. Jungkook felnézett rám, tekintete annyira fájdalmas volt, előbb sírtam volna el magamat attól, mint az egész helyzettől. - És neked még annyira nem könnyű, mert nem vagy ember. Mindig ezt csinálod, mindig is ezt csináltad. Ne foglalkozz ma velem, ne gondolj arra én mit szeretnék - suttogtam, közelebb ülve hozzá, kezét pedig továbbra sem engedtem el. Jungkook nagyot sóhajtva nézett oldalra, kerülve a tekintetem.

-Hiányozni fog - motyogta.

-Gyere ide - húztam meg finoman a karját, ő pedig tette amit kértem és közelebb ült hozzám. Nem tudtam mit kellene tennem, vagy mit fog szólni az öleléshez, de nem volt jobb ötletem, nem tudtam megvígasztalni mert felesleges volt, nem tudtam neki adni semmit, mert neki aztán pláne nem volt szüksége semmire, Min nénit pedig nem tudtam visszahozni neki. Így nem maradt más, csak megölelni tudtam. - Gyere ide - húztam magamhoz, és meglepően sietve bújt ölelésembe, karjait szorosra fonva körülöttem. Lehunytam a szememet, ahogyan a vállamra hajtotta fejét, mint egy kisgyerek amikor vigaszra vágyik, pontosan olyan volt. Kicsit furcsa volt, mert bár éreztem karjaim között, sokkal tompább és gyengébb érzés volt, mint mikor egy embert öleltem meg, de valahogyan különleges volt.

-Olyan csodás és jó ember volt. Az egyik legjobb, aki mellett valaha voltam - suttogta, én pedig érdeklődve hallgattam szavait, azonban továbbra sem engedtem el. Úgy éreztem, jól esik neki, így hagytam, hadd öleljen amíg szeretne. - Olyan figyelmes volt. Mindig megkérdezte, van e valamit, amit szeretnék, és akkor azt kívánta nekem. Magamnak soha nem kívánok semmit, nem is lehet. De ő kívánt, mindig gondolt rám bármiről is legyen szó. Olyan helyekre vitt, olyan dolgokat mutatott, amiket egyébként sosem lett volna lehetőségem látni. Mindig mesélt az életéről. Nagyon érdekes és szórakoztató egyéniség volt. Megérdemelt mindent, amit csak adtam neki, mégsem volt telhetetlen. Sosem kért semmit, ha nem volt szüksége rá, nem élt vissza a hatalommal, ami a kezében volt. De olyan gyakran volt egyedül, nem jött hozzá senki. Hiányoztatok neki, azonban nem tudtam tenni ezzel kapcsolatban semmit érte. Szomorú, hogy ti emberek mindig csak akkor gondoltok valakire, amikor már késő, amikor már nincs sok időtök hátra. Sosem értékelitek amitek van, csak akkor mikor már nincs.

-Ilyennek látsz minket? - kérdeztem halkan, belül kicsit összetörve. Igaza volt, nem tudtam hibáztatni érte, s volt egy olyan érzésem, kicsit nekem is szánja szavait.

-Igen. Van benne tapasztalatom. Kegyetlenek vagytok - sóhajtotta, én pedig lehunytam a szememet. Min néni is tudta ezeket. Mégsem szólt semmit érte. Tudta, mit gondol róla a család, tudta, hogy a nagy részünk tényleg alig várja, neki vége legyen és majd akkor megkaparinthatja a villát, a vagyont, mindent amit csak szeretne.

-Sajnálom - mondtam, miközben finoman megveregettem hátát. Jungkook szorosabban bújt hozzám, úgy suttogva a fülembe.

-Várom milyen lesz Veled. Min sokat mesélt rólad. Jijiről, akit annyira kedvel. Mindig is tudta, Rád fog hagyni, de azért még maradtam volna vele. Ne értsd félre, én csak...

-Ne aggódj. Értem, mit mondasz - hunytam le a szemem, egyrészt mert legszívesebben elmenekültem volna a Jiji becenév elől, másrészt mert nem akartam vinni azt a súlyt, amit Jungkook jelenléte okozott nekem. Nem álltam készen arra, hogy vigyázzak egy minden kérésemet szó nélkül teljesítő, folyamatosan a seggemben lévő...lényre. Jungkook mindenhova jött velem, olyan volt mint egy árnyék és én ezt nem tudtam hogyan kezelni. Ismerve a temperamentumom, tudtam meg fogom párszor bántani, hogy Min néni mellett jobb lett volna neki. Bárki más mellett jobb lett volna neki. Szemforgatva köszörültem meg a torkomat, átkozva magamat azért, amire készültem, de ha ezzel csak egy fokkal jobb kedvre deríthetem láthatatlan kis barátomat, akkor eltűröm. Kibírom valahogy.

-Hívj nyugodtan Jijinek- közöltem vele halkan. Egye fene, csak ne szomorkodjon itt nekem...