Amit csak szeretnél (JK) ~ Befejezett

30.

Jungkook várakozva, kissé félve nézett rám miután kimondta mit is szeretne, talán arckifejezésem láttán az is végigfutott az agyán, hogy hiba volt elmondania nekem. Én azonban nem tudtam mit kellene mondanom vagy gondolnom, teljesen tanácstalan voltam. Egész idáig azon igyekeztem, hogy ne kedveljem meg őt és ő se kedveljen meg engem, mert nyíltan a tudtomra adta, mennyire nem szeretne jobban kötődni hozzám a kellőnél, mennyire nem akar saját magának fájdalmat okozni azzal, hogy feleslegesen belém szeret. Én pedig ehhez tartottam magamat, most mégis azt kéri tőlem, hogy szeressem. Ami nem nehéz, sokkal inkább váratlan. 

-De hát szeretlek - nyögtem ki, miközben megfogtam a kezét. - Én...

-Nem úgy, ahogy szeretném - suttogta, én pedig nagyot nyelve néztem rá. 

-Azt mondtad...

-Azt mondtam, mert azt kellett mondanom. Nem kérhettem tőled ilyet, nekem semmit nem lenne szabad kérnem tőled. Fordítva működik csak. Én adok, adok, te pedig kapsz. Min után főleg nem lenne szabad belebonyolódnom a családodba. Bele sem tudok gondolni, mit fogok érezni ha te elhagysz, ha egyszer innen is elkerülök. De vállalom. Még ha csak egy kis ideig is lehetek veled, az én végtelen lényemhez képest tökéletes lenne. Legalább erre az időre boldog lehetnék. 

-Nem akarlak bántani, vagy fájdalmat okozni neked - ráztam meg a fejemet és elhúzódtam tőle. - Én abba nem tudok belegondolni, hogy ha egyszer...én már nem leszek, akkor te kínok között élj ameddig nem találsz valaki mást. Már ha találsz - suttogtam, s legszívesebben elsírtam volna magamat azon a lehetőségen, hogy Jungkook minden nyom és emlék nélkül teljesen megszűnjön létezni. Hirtelen haragot éreztem Min néni iránt, amiért így felrúgta az életemet és a nyakamra szabadította ezt a lényt, akit szeretek s nemcsak hogy nem lenne szabad, de igazából teljesen értelmetlen is, mert semmit nem tudok vele úgy csinálni, mintha valódi fiú lenne. 

-De én ehhez hozzá szoktam - fonta karját derekam köré és közelebb húzott magához. Bár kissé tiltakoztam, s megpróbáltam eltolni magamtól, ő mégis szorosan tartott magánál és kezét hajamba vezette. - Legalább csak hadd próbáljuk meg. Oké? 

-Nem tudom - bámultam az üres falra, s megpróbáltam magunkat odafesteni, elképzelve vajon milyen lehetne a kettőnk közötti kapcsolat, ha kicsit komolyabb szintre emeljük. A képzeletemben, abban a nem létező képben boldognak tűntem. Jungkook mellett boldog vagyok s az is leszek. Hűséges. Odaadó. Romantikus és tiszta szívű. Ártatlan, de mégis néha van benne egy kis elrejtett huncutság. Minden megvan benne, amit egy fiúban keresek, vagy még annál is több. Jungkook tökéletes. Én azonban közel sem vagyok az. 

-Mitől félsz? Hogy megcsallak? - kérdezte szórakozottan. - Ha akarnálak se tudnálak, nem lát senki. Hogy elhagylak? Mindketten tudjuk, hogy nem lehet. Nekem lenne kettőnk közül okom szorongani, hiszen te nagyon is látható vagy más férfiak számára, s ezzel arányosan gyönyörű vagy. Engem nem lát senki, mégis honnan fogják tudni, hogy foglalt vagy? 

-Nem is mondtam igent - néztem rá, elfojtva egy mosolyt.

-De nemet sem. És tudom, hogy már gondolatban benne vagy. 

-Miért vagy ennyire biztos a dolgodban? - vontam fel a szemöldököm. - Miért gondolod, hogy az ujjad köré csavartál? 

-Mert a múltkor szemrebbenés nélkül rám másztál volna, hogy ha nem állítalak meg - vigyorgott, de olyan szélesen azt hittem szétreped tőle a feje. Unottan forgattam meg a szememet és ellökve magamtól végigdőltem az ágyon. 

-Csak mert beteg voltam. Megártott a gyógyszer. 

-Tagadhatod ahogy szeretnéd, de tudom, hogy érzel irántam valamit. Ha nem is annyira mint én, valami van köztünk. Tudod, hogy bármit meg tudok adni neked, és nemcsak azért mert kell. Hanem mert akarok. Szerelmet tudok neked adni, igaz szerelmet. Nemcsak azért mert jó a tested, vagy szép vagy, szép ruhákat hordasz, ez mind csak plusz. Azt szeretem benned, hogy téged nem érdekel mit gondolnak rólad. Hogy képes voltál a saját családod ellen fordulni a nagynénéd temetésén, csak mert úgy gondoltad kétszínűek. Hogy gondolkodás nélkül segítettél nekem túllendülni a halálán s segítettél nekem eljönni onnan. Önzetlen vagy. Segítőkész. Átlátok a nagyszájú, felszínes burkodon Yeji. Én látom mi van a könyörtelen külső alatt - kopogtatta meg a mellkasomat, a szívem fölött. 

S nem zavart. Nem éreztem magamat kínosan, nem akartam ellökni a kezét. Jungkook pedig nem használta ki a helyzetét, nem okozott nekem kényelmetlen érzést, nem tapogatott eszeveszetten, nem mászott rám. Sokkal inkább az érzelmeket helyezte előre mint a testiségeket. 

-Oké. Tegyük fel, hogy igazad van és...szeretlek - suttogtam el a végét, Jungkook arca pedig azonnal boldoggá változott. - Mégis hogyan csináljuk?

-Mit? 

-Hát az egész...randi dolgot...mármint nem tudok veled elmenni étterembe, vagy moziba...

-De hát voltunk már - nézett rám értetlenül. - És ettünk már együtt. Mindent csinálunk ugyanúgy. Annyi, hogy engem senki nem lát - vont vállat, mintha teljesen természetes lenne minden lány számára egy láthatatlan pasi. Menni fog ez, csak ne görcsölj rá. Minden olyan lesz mint eddig, viszont...mostantól kezdve csinálhatom ezt - hajolt közel hozzám, s mire észbe kaptam volna, addigra már ajkait az enyémeknek is nyomta, s rám dőlt az ágyon, elmélyítve a csókunkat. 

Amilyen érzések hatalmukba kerítettek, azokhoz foghatót soha nem tapasztaltam. Szemeim szorosan összeszorítottam, mert el sem akartam hinni, hogy ilyen csók létezik. Volt már barátom, abban hiba nem volt, de így még egyik sem csókolt soha életemben. Mintha semmi nem ért volna hozzám, ugyanakkor mintha tűz és jég váltakozva érintette volna minden részemet. A hideg és a meleg felváltva futkosott a hátamon, karom érdes volt a libabőrtől ami végigszántotta, gyomrom úgy görcsölt de mégis olyan kellemes volt, olyan végekre hajszolt amilyenhez még sosem volt szerencsém. Karjaim automatikusan fontam Jungkook nyaka köré, akinek keze a hátam alá csúszott és közelebb emelt magához, míg másik kezével mellettem támaszkodott. 

Semmire sem vágytam jobban, mint hogy letépje rólam minden ruhám és olyat tegyen velem amit sosem bánok meg. Ember nem váltott még ki belőlem olyan intenzív érzést, mint ez a srác egyetlen pillanat alatt. Bőröm égett ujjai alatt s szüntelenül emelgettem mellkasom, hogy minél több helyen érjünk egymáshoz, hiába volt rajtam ruha mintha azokat is átégette volna. Jungkook elvált tőlem s indult volna a nyakamon végig lefele, én azonban hajába túrtam és visszarántottam őt magamhoz, egyszerűen úgy éreztem ha nem csókol tovább, belepusztulok a hiányába. Nevetve csókolt tovább, engedve kérésemnek, haja olyan volt hirtelen mintha vattába nyúltam volna, szinte beleolvadt kezem a tincsei közé. 

-Úristen - nyögtem miután elváltam tőle s ezúttal hagytam, hogy állam, nyakam vonalán apró puszikat hagyjon. Mellkasom sűrűn emelkedett, ahogyan szaporán kapkodtam a levegőt, s azt hittem elájulok, ahogyan ujjaival végighúzta oldalam. - Ne - kaptam el a kezét és megállítottam. - Ne csináld tovább - sóhajtottam lehunyt szemekkel. 

-Mi a baj? - simított arcomra aggódva. - Nem jó? 

-Viccelsz velem? - nyitottam ki a szemeim és kábán meredtem rá. - Majd meghalok, annyira jól esik. Pont ezért, adj egy kis időt hogy összeszedjem magam, mielőtt még felrobbanok - fontam keresztbe a lábaim, s úgy döntöttem ez alkalommal nem ismerem be neki, hogy konkrétan minden részem lüktet tőle, oktatni kellene amit csinál mert ezt nevezzük mi igazán bugyiszaggatónak. 

-Oh - harapta be ajkát, elfojtva a nevetést. - Jól csinálom? 

-Fogalmazzunk úgy, hogy innentől kezdve mást sem fogok kérni majd - hunytam le a szemeim, s lehajtottam a fejét a mellkasomra. - Igazad volt. Szeretlek. 

-Én is, Yeji. Én is - birizgálta oldalam, én pedig azon gondolkodtam, vajon jól döntöttünk e.